• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Sikeres az elektronikai hulladékbontó Tarnabodon

2011.06.02. /

 „Ide még a pap is máshonnan jár!” – nevet fel egy helybéli, és ezzel nagyjából minden el is mondatott Tarnabodról. Ám öt éve egy kis elektronikai bontóüzem nyílt ebben a hétszáz lelkes hevesi faluban, és vele talán egy pici remény is megcsillant: van kiút.

Tarnabod poros utcáin fel alá poroszkálva alig találjuk meg az üzemet. Felvonul előttünk viszont a magyar vidék problémáinak szinte teljes kelléktára: munkanélküliség, elöregedő lakosság, lassú enyészet a társadalom peremén. Végül egy hatalmas zöld fémkaput tár szélesre előttünk egy mosolygós férfi. Tarjányi József, az üzem vezetője rögtön elnézést is kér, amiért az udvaron kicsit rendetlenség van. Pedig mi csak válogatott és takaros, csoportokba rendezett hulladékot látunk, na meg szép zöld gyepet az udvar szélén. Lucerna az, mondja Tarjányi, nemrég vetették el. Az üzemi terület minden sarkát próbálják hasznosítani.

Tarnabodra a Magyar Máltai Szeretetszolgálat hozta el az új időszámítást, amikor 2005-ben itt indította el az úgynevezett „Befogadó falu” nevű programját. Az ötlet egyszerű volt: hal helyett adjunk hálót a hajléktalanoknak, azaz ellátás helyett kapjanak házat egy kis faluban és esélyt az újrakezdésre. Elsősorban olyan családokat kerestek, akiknek voltak vidéki gyökereik, vagy nyitottak voltak arra, hogy háztáji gazdálkodásba kezdjenek. Az is fontos szempont volt, hogy a szétszóródott családtagokból lehet-e még igazi családot kovácsolni, hiszen sokszor három különböző helyről kellett őket „összeszedni”. Volt olyan, ahol a férfi az utcán lakott, a felesége női szállón, a gyerekek pedig otthonban. Végül egy tucat családnak vásároltak házakat.

Befogadás Nonprofit Kft.
Telefon:
(06 36) 497 311
E-mail:  e-bonto@maltai.hu
Cím: 3369 Tarnabod, Gazdakör u. 20/A.

De a máltaiak nemcsak saját istápoltjaikat akarják segíteni, a cél egész Tarnabod megmentése. „Próbáljuk ennek a langyos vízben éldegélő vagy inkább haldokló falunak az életét felpezsdíteni” – foglalja össze Tarjányi József tevékenységük lényegét.

Első lépésként közösségépítésbe kezdtek: a régi lerobbant kocsmából játszóházat varázsoltak, ahol a gyerekek meleg ebédet és uzsonnát is kapnak – sokuknak ez nem jut otthon –, zenei programokat szerveztek nekik, a nagyobbak kedvéért pedig számítógépeket vásároltak. De a lelkek fejlesztése mit sem ér, ha nincs munka, márpedig a téesz 1990-es megszűnése óta itt egyetlen új munkahely sem létesült. Ingázni ugyan lehetne, de naponta összesen három busz jár erre, és azok se illeszkednek semmilyen munkarendhez – mondja Tarjányi.

 

Üzem a falu szélén

Az üzem ötlete mégis szinte véletlenül jött, amikor néhány éve megkapták a falu egyik legszebb, de teljesen leromlott kúriáját, hogy óvodát csináljanak belőle. (Ami egyébként igen jól sikerült: az utcán sétálva már messziről szemet szúr a szépen felújított épület és az ablakokra pingált gyerekdekorációk bájos hangulata – bármelyik oviszépségversenyben megállná a helyét.) Ám a kúriához járt még egy épület, és azzal is kellett valamit kezdeni.

Az egykori marhaistállóra ma már rá sem lehet ismerni. Egyszerű, de feltűnően rendezett üzembe vezet be Tarjányi. „Bármi, amit a konnektorba lehet dugni, az számunkra hasznos alapanyag” – mondja, és valóban, van itt minden: a rengeteg monitor meg számítógép mellett újraélesztő berendezés, mobiltelefon, pénzkiadó automata, inkubátor. „De a minap kaptunk egy több mint százéves telefonközpontot is! Na, ezt azért inkább megmentjük.”

Most épp van elég bontanivaló, de alaposan meg kell érte harcolni. „Ez a torta már rég fel van szeletelve a nagy cégek közt, nekünk a morzsákra kell ugranunk” – meséli az elektronikai bontók piacáról. Az elektronikai hulladékot ezért néha úgy kell összevadászni. Ugyan bárkit szívesen fogadnak, aki itt akarja leadni a kidobásra szánt háztartási eszközeit, de az igazi üzlet nekik az, ha meg tudják csípni például egy iroda komplett felszámolását.

A ma Befogadás Nonprofit Kft. néven működő céget ugyan a Máltai Szeretetszolgálat hozta létre, de attól teljesen függetlenül működik. A különbség egy sima kft. és e között pusztán annyi, hogy a megtermelt nyereséget sosem veszik ki, hanem visszaforgatják a helyi közösségbe. „A máltaiak segítségére persze bármikor számíthatnánk, de nekünk önállóan kell megélnünk, a piacon kell boldogulnunk” – mondja Tarjányi, és rögtön meg is mutatja legújabb büszkeségüket, egy présgépet. „A válság, mint mindenkit, minket is utolért. Ilyenkor még az elsődleges nyersanyagok sem fogynak, nemhogy a másodlagosak! De úgy döntöttünk, előremenekülünk, és megvettük ezt a gépet, hogy még az utolsó morzsa kis műanyagot is tudjuk hasznosítani.”

 

Munkás hétköznapok

Az egyszemélyes pultok mögött közben nagyban folyik a kalapálás, csavarozás. „Persze hiába szeretnénk egy kalapáccsal mindent szétverni, ennél azért picit bonyolultabb a szétszedés. De legalább változatos a munka” – mondja. „Ezt soha nem lehet megunni” – bólogat Elek Jánosné. Nyolc általánossal régebben neki csak napszám jutott, az meg olyan, mint a kutya vacsorája: vagy van, vagy nincs. Most négy és fél éve, tehát a kezdetek óta itt dolgoznak a férjével együtt. A két minimálbérből, ha nehezen is, de minden hónapban kijönnek, és nagyon megbecsülik, hogy van munka – a meghirdetett harminc álláshelyre százhúszan jelentkeztek. A felvételinél már nem számított, hogy ki jött a Befogadó programmal, és ki helyi, mindenki egyenlő eséllyel indult, és a körülbelül nyolcvan százalékos roma lakossághoz képest végül a dolgozók aránya is elég hasonlóan alakult.

A mérnök végzettségű Tarjányinak szintén nem volt könnyű dolga, ő Gyöngyösről érkezett főnöknek, azóta is onnan ingázik. Végül befogadták, és a szinte teljesen képzetlen embereket hamar betanította az elektronikai bontásra.

„Volt, aki mégse bírta” – mondja Elekné. Az elmúlt években a kezdő csapatból ugyanis jó páran elmentek. Olyanok például, akik életükben először dolgoztak nyolcórás műszakban, és nem tudták megszokni a szabályokat. „Volt, aki magától belátta, hogy ez neki nem megy, és visszament segélyre. Volt, akinél meg nekem kellett belátnom, hogy ez nem működik. De szerencsére a dolgozók többsége bevált – mondja Tarjányi, és hozzáteszi, azért neki is alkalmazkodnia kellett a helyzethez. -  Rájöttem, hogy nem lehet egyből a mélyvízbe dobni őket, hiszen legtöbbjüknek nagyon kicsi a monotóniatűrése. Ezért úgy oldottam meg a munkaidőt, hogy picit több szünet van, de picit tovább is dolgozunk. Így óránként kimehetnek az üzem elé egy cigire, vagy csak sétálni egyet. Van egy szociális munkásunk is, mert a lelküket is próbáljuk ápolni. Van, akinek például abban kell segítség, hogyan kell beosztani a fizetést – közülük sokan a Befogadó falu programmal érkezett családok.”

Az üzemnek lett egy nem várt hatása is. „Igenis szemléletformáló, hogy a faluban látják, hogy ami másnak szemét, az nekünk értékes alapanyag” – állítja Tarjányi, még ha a környezetvédelmi tudatosság egyelőre csak addig fejlődött is, hogy páran elkezdték behordani a műanyag palackokat otthonról az üzembe. Ha csak néhány fűszál is nőtt itt az elmúlt években, legalább már van mibe kapaszkodni. Az új ovi, a napközi, na meg az üzem harminc munkahelye nyomán talán lehet hinni, hogy serken itt még új élet egyszer.

 

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 21. számában.









  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében