Persze, hogy tudok szöveget szerkeszteni, fotósoppolni meg rúmingolni. Ezt nyugodtan elmondhatom, mert bárhol megérti bárki. De ha azt mondom, lapecset, sniccer, brillantrosa, üllő vagy borbolya, azt hiszik, begolyóztam.

Pedig annyi érték van, amiről már nem tudunk, vagy nem tartjuk érdemesnek megismerni. Különös mesterségek, amelyek csak mára lettek különösek – olyan világban, amikor a marha csak hamburgerként létezik, a tejről kevesen tudják, hogy honnan kerül a dobozba, és már sokan nem ismerik a színek nevét sem, csak a magentát. Annyi fogalmunk, szavunk, kincsünk és tudásunk tűnik el, ha nem vigyázunk…

A természet, a művészet, az ember, állat, növény, hivatás iránti szeretetről és alázatról beszélgettem Kemendi Ágnessel.

Amivel foglalkozol, az annyira sokrétű – művészet, tudomány, kézművesség, alkímia -, hogy szinte be sem határolható. Milyen mesterség a tiéd?

Valóban, magam is rácsodálkoztam, amikor megpróbáltam megfogalmazni, mi is valójában az, amit csinálok, hiszen többféle szakterületet fog át, többféle mesterséghez köthető, több is, kevesebb is náluk. Rácsodálkoztam, mert ugyanígy nem tudom magamról sem megmondani, mi is vagyok voltaképpen, legfeljebb csak körülírni, ha mégis a nevem alá kell biggyeszteni valami titulust. Végülis azt szoktam mondani, hogy kézműves vagyok – ami persze nem fedi a valóságot.

Növényi festékekkel foglalkozom. A színek megtestesülése a növényvilágban már önmagában is misztikus jelenség. Kivonása, festékké alakítása pedig valóban hasonlatos az alkimisták rejtélyes tevékenységéhez – amennyiben az igazi “aranycsinálás” végnélküli tanulási, önművelési folyamat során az emberben rejlő belső aranykészlet feltárása.

Úgy tudom, egészen más pályán indultál el először. Hogyan szól a mese a farkasos lányról, aki növényi festékekről írt könyvével új korszakot teremtett a kézművességben?

Talán túlzás, hogy új korszakot nyitott a könyvem, ám kétségtelen, hogy nagyon sokan, kézművesek, iparművészek, pedagógusok ennek hatására fordultak a természetes festékanyagok felé. Beépítették munkájukba, esetenként meghatározóvá is vált tevékenységükben a növényi színezékek használata.

Ez a visszajelzés csak az utóbbi években ért el hozzám, a könyv 20 évvel ezelőtti megjelenése igazából visszhang nélküli, észrevétlen maradt. De jól van ez így, egybecseng egy régóta őrzött gondolattal – nem tudom, kitől való, valahogy így szól: Aki keres, az nem talál, aki nem keres, azt megtalálják.

Valódi jelentését sokáig nem is nagyon értettem, de mintha eszerint “működnék”. Rám mindig mások találtak, én oda mentem, ahova mások küldtek, hívtak, ajánlottak – igaz, rendszerint egészen váratlan, olykor igen különleges módon töltöttem be a nekem szánt szerepet.

Mezőgazdasági főiskolát végeztem (mert egy pszichológus ezt tanácsolta), ám hamar rájöttem, hogy nincs sok keresnivalóm ott. Sok-sok évem ráment, hogy kitörjek gyermekségem kora (1955-ben születtem) megnyomorító kalodájából. A mi családunknak is igen szűkre szabatott az a bizonyos levegő…, másodrendű állampolgárként nőttem fel, így érthetőbb a hosszas útkeresés, a sok vargabetű, a határok feszegetése.

Ma már tudom, mindennek értelme és célja volt, a sok felesleges kitérő, ötletszerű csapongás mind egy-egy felkészítő állomás volt, s végül mégiscsak egy közös mederbe terelődve értelmet nyert.

——-Mivel lehet festeni?——-

Hogyan kezdődött el különös kapcsolatod a természet festékeivel?

Épp egy ilyen “felesleges” kitérő adta a feladatot: valaki megkért, hogy egy festőnövényekről szóló svéd nyelvű könyvben írjam oda a latin név alapján a növények magyar megfelelőjét. Megmozdult alattam a föld!

Ekkor már a figyelmem az állatvilágról egy csendesebb létforma, a növények zárkózott, titokzatos élete felé fordult. (Hála az ELTE-n töltött laboráns éveknek, ahol Seregélyes Tiborbotanikusszenvedélyes növényismereti foglalkozásai elragadtak.) Álmomban is a latin neveket skandáltam, persze hogy engem kért meg Balázs Katalin (Szövőház) a növények azonosítására.

Vittem is a könyvet egy textiles barátnőmhöz, aki Belgiumban végzett. Ott, nyugaton a 80-as évek elején már reneszánszát élte a növényekkel való festés, s minden ami bio, öko, alternatív és szelíd.

Kaptam egy másik könyvet, a Kászoni székely népművészet címűt, amiben Szentimrei Judit néprajzkutató 1950-es években gyűjtött adatai még eleven néphagyományt mutatnak – akár még élhet is valaki azok közül, akik az ezeréves festőeljárásokról, a használatos növényekről beszámoltak!

Így indultam el Erdély legtávolabbi szegletébe. Küldetés ez, zarándoklat, és nem pusztán a bátorság tart meg. Alázatra maga a természet tanít, és az emberek, az átélt dolgok. Az élővilág szeretetét a szüleimtől kaptam.

Mi mindennel lehet festeni? Sokan tudjuk, egy csomó helyen rá lehet találni erre a témára, de azok kedvéért, akiknek újdonság, érdemes beszélni róla.

Alapvetően a növények festőanyagait keresem, de pl. itt a közelünkben, a hegyoldalban rábukkantam egy vöröses színű omladékos helyre, abból a földből is szedek festéknek valót, s porrá törve, tojásfehérjével vagy mézgával kötve használom. Mikor mit találok.

Nagyon tetszik, ahogyan a régi mesterek dolgoztak, pl. a könyvekben lévő fametszetek kifestéséhez egyaránt használtak ásványi, növényi, sőt, állati eredetű színezékeket. Tudták, melyikükből és miféle fondorlattal készíthetik el a kívánt színű festéket.

Minden évszakban találunk gyűjthető festőnövényt. Hogy csak a legismertebbeket említsem: a dió (barka, levél, termésburok), a tölgyek kérge, az éger, a nyírfakéreg, a borbolya, a benge kérge és termése, a lucfenyő toboza. A falevelek közül: nyírfa, fűzfa, vadalma, vadkörte, szömörce, orgona. A virágok: festő pipitér, varádics, aranyvessző, szurokfű, bársonyvirág, mályva – és sorolhatnánk szinte vég nélkül a szépen hangzó növényneveket.

Vigyázzunk is rájuk, ügyeljünk arra, hogy a természet meg tudjon újulni a következő évben is! Aki teheti, telepítsen festőkertet! A növények eltérő térigényét figyelembe véve már néhány négyzetméternyi területen sikerrel próbálkozhatunk.

——-A gitárhúrtól a gyöngyfűzésig——-

És az hogy volt, amikor gitározni tanultál? Abból is valami váratlan dolog született: egyedi ékszerek.

Amikor egy táncstúdióban egyik társamról kiderült, hogy klasszikus gitárt tanít, ezt elsóhajtottam… A rákövetkező héttől intenzív zenetanulásba kezdtem. Sajnos, ahogy jött, hamar el is múlt.

Maradt viszont a gitárhúr, ami egy selyembélre tekert rendkívül finom sodratú fémszálból áll – gyöngyökkel ékesítve kiválóan alkalmas ékszerek készítésére. Aztán áttértem az ezüstözött drót használatára, és külföldön jártamban felkutattam a gyöngyboltokat, ahol mindenféle különleges, antikolt gyöngyöket lehetett kapni. Most már itthon is vannak ilyen boltok, de akkor ez nálunk ismeretlen volt.

Tetszett a sokféle forma, amit kitaláltam, színes féldrágakövek, akkor újszerű megoldások: nyakláncok, fülbevalók, kitűzők, kalaptűk. S hogy magam meg ne unjam, hát mindig újakat ötöltem ki – így persze csak kevesebbet tudtam készíteni, de értékelték az egyediséget. A Kaláka nevű belsőépítész és iparművész stúdiónak dolgoztam 10 éven keresztül.

Aztán minden átalakult: kedvenc londoni boltom megszűnt, és maga a város is úgy megváltozott a fogyasztói őrületével, hogy feladtam. Ma is ugyanúgy van az asztalom, bármikor oda tudok ülni és “összekalapálni”, ha kér valaki egy-egy nyakláncot, fülbevalót. De ez már más, nem vagyok benne, nem érzem (magamban) az új formákat. Sok idő, szemlélődés, próbálgatás kell, míg egyszer csak valami új születik.

Ma már a természet kincsestárának egy harmadik esszenciájával is előálltál. Ez a szó szoros értelmében esszencia, de csak kevesek tudják. Az illatos párlatok és krémek, amelyeket a növényekből alkotsz…

Ott kezdeném, azaz folytatnám, hogy amint bezárult a “gyöngyös-kapu”, úgy nyílt egy másik. Egy régi botanikus barátom hívott, nem lennék-e az alapítványuk és botanikai gyűjteményük ügyintéző gazdasszonya? Három évig az voltam.

A gyűjtemény egyik látogatója a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban dolgozott, és meghívta az alapítványt a Fák napja című múzeumi rendezvényre. A bemutatót én tartottam, és ott azonnal kiderült, hogy azonos vagyok a Festőnövények szerzőjével. Ettől kezdve a Skanzen rendszeres külső illetve időszakos munkatársa vagyok.

Nos, 4-5 éve Húsvét előtt felhívott a múzeum igen kedves programszervezője,Bárd Edit, hogy tudnék-e szagosvizet készíteni a húsvéti kézműves bemutatón? Azonnal igent mondtam – utólag bevallhatom, anélkül, hogy határozott fogalmam lett volna a szagosvíz mibenlétéről.

Kutatni kezdtem. Kiderült, hogy saját botanikai könyveim és a festőnövényekkel kapcsolatosan összegyűjtött fénymásolataim bőséges adatot szolgáltatnak arról, hogy miféle vizeket főzögettek a régi patikáriusok és nagyasszonyaink a 16-17. században.

Az illat a növény lelke. Kivonása lepárlással, desztillálással történik. (Bizonyos esetekben sajtolással, illetve enflourage eljárással vonják ki az illóolajat.) Már csak a lepárló berendezést kellett kiagyalni, ezt a falunkban lakó fémműves mesternek, Bács Zoltánnak köszönhetem.

Annyira magával ragadott ez az egész, hogy szükségét láttam összefoglalni, amit tudok, és írtam erről egy cikket a Mesterség és Művészet című, azóta megszűnt népművészeti hírmondó 2007. májusi számába. Innen már csak egy lépés, hogy a bemutatókon készített párlatokat felhasználjam, és szerintem a létező legtermészetesebb arc- és gyógykenőcsöket készítsem belőlük. Mondanom sem kell, hogy nem kapható, legfeljebb kérhető.

Teljesen visszavonultan alkotsz, dolgozol. Tanítasz is közben?

Igen, visszavonultan élek, alkotok is közben, ha a létbizonytalanság teremtette szorongás nem emészti fel az alkotóerőmet. Szezonálisan a Skanzenben dolgozom, múzeumpedagógiai bemutatókat és foglalkozásokat tartok – de hogy mikor és mennyit, azt előre sohasem tudom. Tanfolyamokat is vezetek, és más múzeumok pl. az Aquincumi múzeum is hívnakolykor egy-egy napra.

Tisztában vagyok vele, hogy eladható “termékké” lehetne tenni, amiket csinálok, de nem bírom elviselni, ha valami már rutinszerű, és nincs benne az alkotás szenvedelmes izgalma.

——-A hiánypótoló könyv——-

A kiállításod hatalmas siker volt. Találkozhatunk még vele az Ócsai Tájház után valahol?

Kétségtelen, hogy nagyon szép és különleges élmény volt. Munka közben vallottam be magamnak, hogy valójában már nagyon vártam efféle komoly feladatra, hálás köszönet érte, hogy megkaphattam!

Igen, szeretném vinni máshová is, ahová hívják: bemutatom otthon, Nagykovácsiban, majd Tahitótfaluban, Fóton, esetleg Piliscsabán. Szeretném folyamatosan bővíteni, illetve kíváncsi vagyok, tudok-e még hozzátenni valamit?!

Mit tervezel a közeljövőben? Mit szeretnél, mire vágysz?

Szeretnék egy “szagos” kiállítást is csinálni, megfogni és megmutatni az illatokat, és azt a gazdag kultúrát, amibe ágyazódik.

Egyéni vágyaim talán nincsenek is, hacsak az nem, hogy hagyjanak békén, nyugodtan dolgozni… De, persze tervezem, hogy jó lenne egy “füves-ház”, egy házikó, körülötte kert, benne a festő- és az illatos füvek, együtt lenne minden, de minden, ami ezekkel kapcsolatos. Afféle bemutató és alkotó ház – állítom, hogy szanatóriumnak, gyógyító céllal is beválna!

Tervezel új könyvet más témában? Olyan jó lenne egy új Kemendi Ágnes könyvet olvasni!

Gondoltam rá valóban, hogy az időközben kikísérletezett dolgokat egyberendezném. 2-3 terv van úgy-ahogy készen a fejemben, de minden bizonnyal arra várok, hogy valaki felkérjen, ugyan-már, méltóztassék … Az az igazság, hogy én nem szeretek és nem is tudok pályázni.

A Festőnövények című könyved húsz éve jelent meg, az utolsó szálig mind elfogyott. Az antikváriumokban üldözik az emberek, és várólisták alakulnak ki érte. Mit tehetnénk azért, hogy újra kiadják ezt a kincset?

Tudom, hogy keresik az emberek a könyvet, van, ahol tankönyvként használják, persze fénymásolatban, magam is sok másolatot postáztam már. Próbálkoztam a Móra kiadóval, ők adták ki 1989-ben, de most nem érdekli őket. Tényleg sokan kérdezik, kapható-e, s lesz-e új kiadás? Lesz-e? Jó kérdés.