A 84 éves, kisgazda családból
származó Robb Kálmánné Manci nénivel beszélgettünk arról, hogy ő és földművelő
családja hogyan élte meg ezeket a változásokat, mit gondol a mai helyzetről.

 

Manapság egymás után derülnek ki különböző vegyi anyagok, köztük
permetező szerek káros egészségügyi hatásai, amelyek a mezőgazdasági munka
közben és – a maradványanyagok révén – fogyasztáskor is jelentkeznek. Mindezt
tudjuk, mégis úgy tűnik, hogy a háztáji és nagybirtokos zöldség- és
gyümölcstermesztés nem vesz tudomást a veszélyekről. Régen is ennyi vegyi
anyagot használtak? Hogyan védekeztek a kártevők ellen?

Nekünk többféle fánk volt: meggy,
szilva, alma, dió, őszibarack, és ezeket soha nem kellett permetezni. Nem
nagyon voltak kártevők. Egyetlen egy volt: a cserebogár, tavasszal. A
cserebogarat azelőtt úgy irtottuk, hogy hajnalban, amikor még hideg volt, kimentünk,
leráztuk a dermedt bogarakat a fáról, hazavittük, és odaadtuk a csirkéknek. A szilvafát
nagyon szerette a cserebogár. Ha nem szedtük volna össze, lerágta volna az
összes levelet. Régen olyan bőven termő szilvafánk volt, hogy volt olyan év,
hogy nem lehetett látni az ágat a gyümölcstől.

A gyümölcsfákat soha nem
permetezték. Tavasszal metszettünk, ritkítottunk, és minden fa tövét lekentük mésszel,
hogy télen ne rágja meg a nyúl. Mikor eljött a nyár, a sok gyümölcsöt
leszedtük, különválogattuk, és vittük a piacra eladni. Olyan gyönyörűek voltak!

Csak a szőlőt kellett permetezni:
volt olyan év, hogy hétszer is. Rézgálicot és meszet használtunk. A mész
akkoriban nem volt oltva, mint most, hanem darabokban árulták. Elhoztuk, vízbe tettük,
ahol elolvadt, elkezdett forrni, bugyogni. Ekkor már be volt oltva. A rézgálic
is darabokban volt, ezért édesapám a permetezés előtti nap összetörte,
beletette egy zacskóba, azt bele a vízbe, ott elolvadt. A rézgálicot és a
meszet összekeverte, azzal permetezett.

Aztán 1936-37-ben annyi
káposztalepke volt, hogy menni kellett a káposztát hernyózni. A töveket
egyenként tisztítottuk meg, kézzel kellett rajtuk szétnyomkodni a lepkepetéket.

Nehéz elképzelni, hogy nem voltak kártevők, és ez a sokfajta gyümölcsfa
sem volt soha beteg… A háttérből beleszól
a beszélgetésbe Manci néni lánya: „De krumplibogár volt.”

Krumpli? Azelőtt három-négyféle krumpli termett, nem volt
bogár, nem volt pajor. Az csak a háború után jött be. Most, ha ültetek, be kell
szórni az ágyát Alvarinnal, a lótetű ellen.

Hogyhogy csak a háború után? Azelőtt is volt krumpli.

Volt krumpli, de nem volt bogár.
Azt Amerikából hozták be a háború után, a krumplival együtt. A háborúban
elvitték a lovakat, az emberek nem tudtak mivel szántani, vetni, nem volt mit
enni. Ezért Amerikából hoztak be krumplit, de azzal együtt a krumplibogarat is.
Volt egy termék, nem emlékszem a nevére (DDT
– a szerk.), azzal kellett beszórni a krumplit a bogár ellen, mert annyi
volt belőlük, hogy lerágta az összes termést. De az olyan büdös volt, hogy
utána nem lehetett a krumplit megenni.

Ezek a nemzetközi élelmiszer-kereskedelem hátulütői: új kártevők és a
kiirtásukhoz szükséges új vegyi anyagok. Ez is azt sugallja, érdemes a helyinél
maradni. Említtette, hogy ma már vegyi anyagot használ a lótetű ellen; nem
gondolt arra, hogy így a krumplival együtt megesszük a mérget is?

Egyszer a szomszéd kiskakasa, egy
kistestű japán kakas megevett egy Alvarintól elpusztult lótetűt, és a kiskakas
is feldobta a talpát. Én egyébként csak egy kicsit teszek, és van olyan év,
amikor nincs is lótetű. Egyébként a lótetű melegben feljön a felszínre, akkor
kapával is össze lehet szedni.

A hetvenes években már mindenhol: a téeszekben, de a kiskertekben is
műtrágyát használtak. Manci néniék nem használtak akkor sem? Nem lehetett volna
nagyobb hozamot elérni a műtrágyával?

Nem. Mi még 1985-86-ban is
Zsámbokról hozattuk a marhatrágyát. Azelőtt nem használtak műtrágyát,
mindenkinek a házánál volt ló, tehén, malac. A vegyi anyag nem olyan, mint a
trágya. Egyszer mi is kipróbáltuk a pétisót, de nem használt, jobban jártunk,
amikor a trágyát vettük. Amikor dinnyét termesztettünk, a dinnyefészekbe egy-egy
marék trágyát tettünk. Annyi dinnye volt! Paradicsomot is termeltünk: 40
mázsára voltunk leszerződve a hatvani cukorgyárral. Ott csak kiváló árut vettek
át, nem szabadott egy zöldnek vagy csutkának sem benne lennie. Aztán volt olyan
év, hogy tizenkét zsák babunk termett. Olyan sok, hogy reggeltől estig nem
értünk a végére. Megoldottuk vegyszerek nélkül, de rengeteget dolgoztunk, látástól
vakulásig. Akkor mentünk csak haza, amikor lement a nap. Hajnal háromkor
keltettek, és mentünk. A hajnali hidegben annyira fázott a kezem, hogy főtt
tojást vittem, úgy melegítettem.

Hová vitték azt a rengeteg árut? Ma mindenki arra panaszkodik, hogy
semmit nem lehet eladni.

Mindenki járt a piacra. Az én
szüleim is hetente kétszer jöttek fel a pesti piacra. Akkor más országból még
nem nagyon hoztak be árut.

A falusi gazdák azt mondják, hogy nem szabad túlnemesített zöldség-,
illetve gyümölcsfajtákat venni, a legjobb a helyi. Azt javasolják, kérjünk
inkább strapabíró sarjakat, palántákat a szomszédtól, mert azok ellenállóbbak,
ezért kevesebbet kell vegyszerezni. Manci néniék honnan vették a sarjakat a gyümölcsfaültetéshez?

A gyümölcsfalerakatból. De ott
mind olyan áru volt, amiért feleltek: ha ropogóscseresznye-fát kértél, azt
adták, rajta volt a papír. És mi magunk is foglalkoztunk palántázással. Anyám
vitte a palántákat eladni a piacra. Nagyüstben melegítettük a vizet, langyos
vízzel locsoltuk a palántákat, üveg volt rajtuk, este takaróval betakartuk.
Olyan gyönyörűek voltak, hogy 1 fillért adtak egy szálért, az is pénzt hozott a
házhoz.

Az alapján, amit mesélt, megtudhattuk, hogy a paraszti élet sok
lemondással és kemény munkával jár. Lett volna lehetőségük mást csinálni, sőt
aktív éveikben nem a föld jelentette elsődleges jövedelemforrásukat, mégis
egész életükben kötődtek a földhöz. Miért?

Nagyon szerettem a szőlőbe járni,
még nyugdíjas korunkban is jártunk a férjemmel, olyan szép zöld volt minden, jó
levegő, csicseregtek a madarak. Nagyon szerettem ott lenni! A szüleim dolgos
emberek voltak, mi is mindig rengeteget dolgoztunk, soha nem értünk a végére.

 

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 9. számában.