• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Az elhanyagolt idő

2008.05.02. /
Egy bel-budai kis utcácskában egy már-már teljesen elkopott cégér jelzi, hogy itt még bizony javítanak órákat. Vavrek Roland órásmester szerint ugyan ő volt a környéken az első, aki műhelyt nyitott, de félő, hogy egyben az utolsó is, aki még javítással foglalkozik.

Mikor nyitotta meg itt műhelyét?

Már nagyon rég. Nagyjából az elsők között voltam, akik a 70-es években már saját műhelyt nyithattak. Nagy szó volt ez akkoriban. Az utcában lévő üzletek és műhelyek akkor még nem voltak itt. Csodámra is jártak.

 

Könnyű volt műhelyhez jutni jó 30 évvel ezelőtt?

Nem, természetesen a magánszféra akkor még nem volt nagyon nyitott, nem voltak lehetőségek. Szerencsém volt. Egyrészt azzal, hogy az órások elég korán engedélyhez juthattak, meg magával a műhellyel is. Sikerült átörökölnöm az üzlet bérleti jogát, később pedig meg is tudtam vásárolni. Jó érzés az embernek a saját boltjában dolgozni.

 

Mi kellett ahhoz, hogy valaki órás lehessen?

Technikai ismeret, kézügyesség, türelem. Ez is egy szakma, amit meg kellett tanulni az iskolapadban. Természetesen kellenek a szakiskolai alapismeretek, amiről az ember a végén bizonyítványt is kap, de ez egy olyan mesterség, ahol az embernek folyamatosan fejlődnie kell, állandóan tovább kell képeznie magát, hiszen a technológiák hihetetlen gyorsasággal változnak. Naprakésznek kell maradnunk, hogy ne jöjjünk zavarba az újabb fejlesztésű órák látványától.

 

Gondolom, az iskola és a saját műhely között sok időnek kellett eltelnie.

Valóban nem egyenes az út, és az én esetemben - ha lehet -, még inkább kacskaringós volt. Normális esetben az órások egy mester mellett kezdhettek dolgozni, de mivel annak idején kevés önálló órásműhely működött, így nagyjából mindenki az Órás Szövetkezetben kezdte el a munkát. Szerencsés esetben innen tovább lehetett lépni, és saját műhelyt nyitni. Vagy el lehetett menni gyárba dolgozni, ahol szalagrendszerben ment az óra- vagy műszergyártás. Én mindkét formában dolgoztam, mielőtt megnyitottam a műhelyem.

 

Látok itt a falon francia nyelvű diplomákat. Ezek szerint ennyire kacskaringós volt az út a műhelyig?

Bonyolult történet. Úgy alakult az életem, hogy éveket kint tölthettem Franciaországban: Párizsban dolgoztam egy kisebb óragyárban, majd egy nagy óraszaküzletben eladóként. Azután megházasodtam, és visszaköltöztem Magyarországra. De több alkalommal is sikerült külföldön - így Svájcban is - továbbképezni magam, megismerkedni a legújabb technológiákkal. Minden ilyen továbbképzést egy-egy diplomával igazoltak, így jogosult lettem az adott technológiájú órák javítására. Dolgoztam én is a szövetkezetben, de a saját műhelyemben végre megvannak az eszközeim a különböző típusú órák javításához.

 

Milyen sűrűn változnak a technikák?

A hatvanas, hetvenes években, amikor megindultak a nagy elektronikai fejlesztések, számos típust fejlesztettek ki, melyek egy része holtvágánynak bizonyult. Mások, mint a nyolcvanas években nagyon népszerűvé vált homok- avagy kvarckristályos, kijelzős órák, sokáig megmaradtak. Viszont egész más gondolkodást igényeltek, mint a hagyományos, mechanikus szerkezetek. Korábban, ugye, az órának nem volt elektromos alkatrésze...

 

Valóban nagy váltás. Manapság egy órás mivel tölti munkaideje nagy részét?

Sajnos legkevésbé sem a javítással. Most már csak leginkább elem- vagy szíjcserére jönnek be az emberek. A mai órák jó része alapvetően javíthatatlan. Vagy olyan olcsó, műanyag alkatrészekből készülnek, amit nem is érdemes javítani, egyszerűbb az óraszerkezetet egészben kicserélni. Vagy olyan maga az óraszerkezet, hogy nem lehet hozzányúlni, az elemcserén kívül nem lehet vele semmit sem csinálni: lényegében szétszedhetetlen, egybeöntött, műanyag modul. Amennyiben elromlik, és nem az elem a gond, ki lehet dobni a kukába.

 

Sajnálatos. Akkor gondolom, ünnep lehet egy mechanikus órát javítani.

Majdhogynem így van. Egyre kevesebb ember hord már ilyet, nem nagyon becsülik meg a régi, sok esetben tartósabb szerkezetet. Pedig mivel ezekben nincsen elektromos alkatrész, kisebb is az esélyük a meghibásodásra.

 

De ha mégis, akkor hogyan kell egy régi, mechanikus órához hozzányúlni?

Először egy elmés szerkezettel megnézem, hogy rendben van-e a rugó feszessége. Egy metronómszerű műszerrel letesztelem a rugó mozgását, és az pontosan kirajzolja, ha siet vagy késik az óra, sőt azt is megmutatja, mennyivel. A legegyszerűbb esetben a rugón kell húzni vagy lazítani a sietség vagy a késés mértékében. Ha ezzel nem értem el eredményt, akkor bizony nagy-nagy türelemmel szét kell szedni az óraszerkezetet, megnézni, hogy nem lazult vagy esett-e ki egy, akár egy milliméternél is kisebb csavar. Illetve ilyenkor minden elemet megtisztítok, hiszen az óramű olyan finom szerkezet, hogy bármilyen parányi kosz, por - beszorulva mondjuk egy fogaskerékbe - gondot okozhat. Van olyan eset is, hogy egy-egy elemet újra kell csiszolnom, erre is megvan a speciális esztergám.

 

Látom, sok óra lóg itt a falon, köztük akad pár régi, klasszikus falióra is, ezek mennyire keresettek manapság?

Igen, amiket itt lát, azok eladó órák, hiszen magából a javításból már rég nem lehet megélni, mindenképpen árusítással is kell foglalkoznom. Faliórát már nagyon ritkán vesznek, de néha azért még hoznak javításra. Ez itt egy nagyon szép munka, valóban öröm vele találkozni. Viszont az óraeladás sem egyszerű, hiszen megszűnt a speciális engedélyhez kötött forgalmazás, így boldog-boldogtalan árulhat órát. Nézem is néha itt a bevásárlóközpontban, hogy hány helyen lehet valami más mellett órákat is kapni. Kérdés persze, hogy milyen minőségben, és az eladóknak mennyi szakértelme van. De ez sok mindennel így van manapság...

 

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 8. számában.







  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében