• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Az arszlán és a lelkek bolhapiaca. Faludy György arca a plakátokon

2005.01.19. /

Beszélgetünk. Ezt állítja a plakát, még ha a párbeszéd előreláthatólag el is laposodik majd, mondhatni leül. Ahogy Faludy György is leült az ismeretlen reklámfotós objektívje elé, hogy tükröt tartson elénk, e képmutató, hiszékeny és kapzsi világ néma helótái elé. Karjait széttárva nyilván azt mondja, ez van, uraim, barátaim, beszéljünk világosan, „öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé”! Ismét a költők mutatnak utat a népnek; a szellem embere jóvátehetetlenül utcára került, s tiltakozó táblás felvonulások helyett plakátokkal alkuszik a jövőre. Tiltakozni pedig muszáj! S a beszélgetés az Írók Szövetségének örök és nemes tiltakozása volna. Nos, beszélgetünk… A szellemi tápláléklánc csúcsragadozói nemes vadakra fenik a fogukat.

Május elseje volt. Barátommal koccintottunk a művészetre, a „hasznavehetetlen" és megismételhetetlen pillanatok igazságára. A zsenialitásról értekeztünk. A zseni! A zseni: villám. Hatalmas erő, amely romba dönt, elpusztít mindent, mivel önmagának sem sok hasznát veszi. Árnyéka ellenére serénykedik. Vágya a megismerés maga. (Nem szerelmi nyűgre gondolok, hanem a túlvilágra.) Fontos kérdés, vajon szolgálatába állíthatjuk-e a megismerést a mindennapi, folytonos prakticizmusnak, az életnek - e gyarapodó, strukturált és jól szervezett tömegességnek - is? S ha alávetjük magunkat e folyamatoknak, ki hordja el hátrahagyott, jó állapotban lévő átlényegüléseink? A kérdések tevékeny rendszert alkotnak bennünk, valahogy úgy, ahogy a kötélből lesz a háló ügyes ujjak munkája nyomán. Könnyű témák május elsején, az agymunka napján, egy kocsmapult felett. Esteledett.

Akkor láttuk meg Faludy arcát, egy sarkon, kivilágítva, kifeszítve: gyűrt bőr kérgét, zilált, vastag szemöldökét. Nem is olyan régen írta még:

„Értelmetlenebb volt az élet régen,
vagy boldogabb, ahogy visszaemlékszem?
Már nem tudom. Mert, akármit kívánjak,
a társadalom nem javul. Mindnyájan
csak a gazdasági helyzetre néznek,
s nem tudják, mi az emberi természet."
Faludy György: 100 könnyű szonett - CCLVI (A gazdasági javulás álma)

 

Talán éppen ezeket a sorokat morogta magában, amíg a fotós feléje fordította reflektorát. Talán éppen ezeket zsolozsmázta akkor, talán József Attilát, halkan dadogva:

„S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé..."

Még emlékszem, egy éve láttam a televízióban, ahogy Szárszón Faludy György Fejtő Ferenccel József Attilára emlékezett a fák között. Ők elhitték akkor, hogy megidézhető a tűz, s ami számukra különösen jól látható már, az idő vékony falán túli világban integető költő barát, aki a versengés nyűge alól is felszabadította kortársait; József Attila arca, lénye, lelke és gondolatai egy-egy percre még valóban láthatókká lesznek általuk. Csak én voltam szomorú, amikor megfigyeltem, hogyan nézik ájtatos, lebiggyedt ajkakkal a grófok s a hercigek, az ifjú titánok, a „mindenestül modern"-né választott képernyő-turisták a két látnokot, mert tudtam, míg őket bámuljuk tátott szájjal, nem látjuk a költők arcát, lényüket sem, sem álmaikat, nem látjuk József Attila szemének szigorú pontjait, amit Faludy György még láthatott. (Két szeme, gipszbe fúrt sötétlő lukak.)

A költő arca, íme! A pesti utcán látható, hirdet. Nem Petrarca hitét, nem Szép Ernő rigófüttyeit, sem Dantét...

Ugye, igaz, hogy régi, álmos időkben a haladás helótái - az árusok, a csereberélők, a „batyu-emberek" - követték az alkotót. Ellenkezve és lassan, de a művészek, tudósok, gondolkodók által kijelölt úton mentek, lemaradva és acsarkodva, színpompás és szórakoztató máglyákon megégetve néha egy látnokot, mégis menniük kellett a víziók után. Úgy látom, ma már a művészek, tudósok és gondolkodók igyekeznek beférkőzni a kereskedelem és a kommunikáció lehetséges és kétséges hasadékaiba, minden apró hajszálnyi valójukkal, sorukkal, és minden körmükre égett cigarettavéggel, megszenvedett hitükkel akaratlanul is visszaigazolva, megerősítve rendszerében a hazugságot, s az örömtelen eltévelyedést, melyet e fura rend kínnal és keservvel szervezett nekünk. Ugye, jól érzem én, nem ez az a „modern", amiről Rimbaud beszélt?

Mondják, s úgy érzem én is, a művész manapság kétségkívül túlértékeli magát és önnön szerepét. Lebontott minden formát és minden tartalmat, romokat fogalmaz újjá. Ám, míg a művész ily „gőgös" és kevély, aközben a társadalom, amelynek immár minden tagja reprodukálhatja az „alkotásokat", sőt, minden percében kreatív lehet: megzenésítheti, felhívhatja, letöltheti és lefényképezheti, s oly könnyeden elfelejtheti az Istent is akár, e tömegtermelés jegyében alábecsüli a művészi hivatást, az alkotás keserveit. Végső soron saját magát sajnálja le. Ugye, jól sejtem én, hogy gyarapodó javaink tükrében egyre szebbnek és igazibbnak látjuk önmagunk. Egyre öntudatosabbak vagyunk. És egyre kisemmizettebbek. A megtermelt javakat egyre mohóbban fogyasztjuk el, s minél nagyobb űrt termeltünk magunkban és magunk körül, annál nagyobb a bér, amit érte kapunk, s amin újabb hiátusokat, újabb és jobb betegségeket, még ötletesebb és hasznosabb őrületeket vásárolhatunk, ha úgy tartja kedvünk. (Hány év kamatja a bölcsesség vajon?)

Azt vallom: bűn, ha alkotó ember számára fontosabb a kész mű, mint a gondolat, a szellemiség, mely az alkotást működteti. Egy találmány ihletettsége mindig fontosabb, mint a megvalósított mechanika. Kihullik belőlünk minden, mint egy öblös szájú befőttesüvegen. Csak a spontaneitás jegyében volna szabad élni és alkotni mindig. Ahogy megírta Faludy:

 

„Hogy tévedek, már régen észrevettem.
Pénzéhes, gyilkos bestia az ember,
ki most sem akar élni emberül."
CCXXXII (Fakul a remény)

 

Hogy kéne ebből kiesni? Hogyan lehetne e habzsoló rendszer határain kívül maradni, elfeledni projectek, stratégiák lenyűgöző és színes autodaféit? Feledni mindent, ami aktuális! Csak hírérték nélküli emberek hozhatnak igaz híreket. Szervezett programok csak struktúrákat építenek mindig, a kimódolt beszéd becsap; a struktúráknak nincsen jelentőségük. Fontosságuk, hasznuk, tömegük, kiterjedésük, súlyuk, sebességük, szépségük, magasságuk, hatalmuk és hasznuk lehet. (Nincsen igazságuk, ellentétben a kompozícióval.) A kérdés, amelynek meg kell előzni minden döntést és alkotást: MIÉRT?

Márai írta a naplójában: „A művész mindig egyedül volt, de nem panaszkodott. Senki nem vigyázott reá, senki nem segítette; de hitt abban, hogy személyes megbízatása van, folytatni kell a Teremtést. Ma már az Isten se vigyáz reá, mert felmerült a gyanú, hogy nincs. És a Teremtést nem lehet »folytatni«, mert sokan gyanakodnak, hogy soha nem volt kezdete." Végső soron minden a csendbe vezet. S az a csend lesz a bölcsesség maga.

Egyszer, öt éve talán, az jutott eszembe egy hajnalon: hogy a figyelmet felhívjam a nyelv, a gondolat, az írott szó értéktelenedésére, kölcsönkérem magyar írók és költők legkedvesebb szavait. Egy hosszú pergamentekercsre írtuk volna a kusza, zilált és zavaros, meseszép mondatot, amelynek másolatát aztán elégettünk volna, talán éppen Szárszón, talán éppen azért, mert muszáj, hogy József Attilára emlékezzenek az emberek. (És Weöresre, Dsidára, Szilágyira és Hajnóczyra és... Faludyra. A bölcsesség szétszóratott, tanulni kell „bárkitől".) Aztán színpadok épültek a spontán akcióra, fények, hangszórók: a vízió látványossággá alakult, mely már kevesebbet hirdet annál, amennyi hirdetés a támogatók által igényeltetik. Kavargó, drága cirkusszá nőtte ki magát ez ötletnyi terv. A struktúrák mindig tömegességet okoznak, kitermelik a hiányt, amiben működésük immár semmiben nem korlátozott. Vakságunk bizonyítéka a láthatóban bízók tömege volna talán?

Lassan az ember végleg elveszíti szerepét, mert azok is, akik eddig makacsul hittek benne, sorsában, életében, lelke újraformálásában, a létezés kozmikus, isteni gyökereiben, az örök emberiben, már ők is az egyéni sorsot szublimáló gazdaság részesei - szponzori megállapodások és bérleti szerződések „kedvezményezettjei". (Talán igaz, hogy ami képes önmagán túl megvalósítani bármi mást, erős kritikára szorul?)

Nos, néha eljuthatunk az egyéni, művészi transzformáció során az intenzitás olyan magas fokára, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy lényünk és alkotó emberi folyamataink minden tekintetben praktikussá, aktuálissá válnak. Ebben a pillanatban válik láthatóvá anyagszerűségünk, s mutatkoznak meg lényegi esendőségeink; az arcunk visszamosolyog majd ránk, memóriánk szublimál, életünk a műveleti zónába ér.

Ám talán még nem késő! Azt hiszem, most kéne üstökön ragadni, bozontjába kapni, megragadni, ami még megmaradt. Most nagyon kell figyelnünk, hogy mit veszünk észre! Faludy írta valahol, hogy az ötvenes években, egy londoni írókonferencián járva kereste a tömegben Márait. Ő azonban nem érkezett meg, hiába várták annyian, s Faludy úgy emlékszik, számára is példaértékű volt e tüntető távolmaradás. A mesterek üzennek, s nekünk figyelnünk kell arra, amit mondanak. Mondanak szóval, tettel, az életükkel, amelyet teljes egészében a leegyszerűsíthetetlen, eladhatatlan és kimondhatatlan igazságnak rendeltek alá. Íme, erről kéne beszélgetnünk, ha ugyan van még kivel.

 

 

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 2-3. számában









  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében