| Haller Dóra
Biztonságos ételünk
A közelmúltban zárult le az a kutatás, amit az Európai Unió kérésére az MTA Szociológiai intézete végzett, és amelynek célja a hazai élelmiszerbiztonsági rendszer átfogó elemzése és a magyarországi problémák feltárása volt. A „Safe Food” elnevezésű projektről a Tudatos Vásárló számára Prof. Dr. Vári Anna, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa nyilatkozott.
– Hatékony-e a magyar élelmiszerbiztonsági rendszer?
– A magyar élelmiszerbiztonsági rendszer rákfenéje, hogy a kockázatbecslés, a kockázatkezelés és az ellenőrzés felelőssége számos minisztérium, valamint ezek hatóságai és háttérintézetei között oszlik meg. Három minisztérium játszik kulcsszerepet, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, amely elsősorban a termelők érdekeit képviseli, az Egészségügyi Minisztérium, amely a közegészségügyi érdeket képviseli, és az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, amelyhez a fogyasztók érdekeit képviselő hatóság, a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség tartozik. Ahhoz, hogy a rendszer hatékony legyen, együttműködésre lenne szükség az intézmények között. Ez azonban nem valósul meg: a különböző hatóságok, intézmények dolgozói sokszor még egymás szakértelmét sem ismerik el. Mivel három különböző minisztériumhoz tartoznak, amelyek mindannyian ragaszkodnak a saját területükhöz, sokszor ugyanazt a dolgot többen is ellenőrzik.
– Hogyan változott meg a magyar élelmiszerbiztonsági rendszer az unióhoz való csatlakozás után?
– A csatlakozás után az ellenőrzési rendszer filozófiája változott meg. Bár ezt az EU-csatlakozás kényszerítette ki, de valószínűleg enélkül is meg kellett volna változnia. Ugyanis míg a rendszerváltás előtt három-négyezerféle élelmiszer volt forgalomban, ma ennek kb. a tízszerese kerül a magyar piacra. A régi ellenőrzési rendszer a termékek ellenőrzését helyezte a középpontba, az új viszont a termelési-forgalmazási folyamatokét. Az EU csatlakozással megszűnt az import-engedélyeztetés is, csak az új vagy a harmadik országokból behozott termékeket kell engedélyeztetni. Ez a rendszer mást kíván meg a szereplőitől: önfegyelmet, a szabályok követését és egy működő, az előállítási és a forgalomba helyezési folyamatokat vizsgáló minőségbiztosítási rendszer kialakítását. Mivel Magyarországon ez még nem működik megfelelően, vannak vállalkozók, akik az átmeneti helyzetet kihasználva igyekeznek a zavarosban halászva profitálni belőle. Ennek következményeképpen az élelmiszerbiztonsági kockázatok növekednek, és mivel ma az EU-ban harc folyik az élelmiszerpiacokért, a sorozatos élelmiszerbiztonsági botrányok az exportra is rossz hatással vannak.
– Hogyan befolyásolta a Magyar Élelmiszerbiztonsági Hivatal létrehozása ezeket a folyamatokat?
– Az unió a kergemarha kór kitörése után elrendelte, hogy minden tagország hozzon létre egy élelmiszerbiztonsági hatóságot, ami független a termelőktől, védi a fogyasztók érdekeit, időben feltárja és nyilvánosságra hozza a kockázatokat. Magyarországon az előbb említett három nagy minisztérium nem engedte, hogy tőlük függetlenül hozzák létre a MÉBIH-et (Magyar Élelmiszerbiztonsági Hivatalt), így ez a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium fennhatósága alá került. Nem lévén elegendő saját anyagi forrásuk, nem tudták megfelelően ellátni a legfontosabb feladataikat, vagyis a tájékoztatást és a független kockázatértékelést. A pirospaprika-botrány következményeként azonban elrendelték a MÉBIH áthelyezését az Egészségügyi Minisztérium alá, így legalább annyiban javult a helyzet, hogy nem a termelők érdekeit képviseli.
– Melyik állami szerv a felelős az esetleges élelmiszerbiztonsági kockázatok nyilvánosságra hozataláért?
– A probléma ott van, hogy a jogszabályok előírják, hogy amíg a vizsgálat tart – ami sokszor több év is lehet – nem hozhatják nyilvánosságra a kockázatokat, csak akkor, ha az emberek „széles körére” „súlyos veszélyt” jelent. Ezt a két kitételt azonban eléggé szabadon lehet értelmezni ahhoz, hogy a vállalat, amelynek termékei között az előírásoknak nem megfelelő árut találtak, pert is nyerhessen, ha nevét időközben mégis nyilvánosságra hozzák. Így történt a pirospaprika-botrány esetében is, ahol bár már 2004 nyarán zárolták a készleteket, októberig nem kapott nyilvánosságot az ügy. Akkor is csak azért, mert Szlovénia jelentette az EU-nak, és beindították a Gyorsriasztási Rendszert. Ha ők nincsenek, valószínűleg még ma is azt a paprikát esszük. A kérdésre válaszolva: azt mondhatjuk, hogy Magyarországon egy hasonló ügy akkor kap nyilvánosságot, ha kipattan. A fogyasztók érdekeit leginkább a civil szervezetek képviselik.
– Mi lenne az ideális megoldás a rendszer megreformálására?
– Ahogy a többi uniós országban, Magyarországon is inkább a gyártási és szállítási folyamatokat lenne célszerű elsősorban ellenőrizni, a „szántóföldtől a fogyasztó asztaláig”. Így ha bármilyen problémát találnak, könnyű visszakeresni, hogy melyik fázisban történt a szabálytalanság. A rendszerre jellemző párhuzamosságok pénzhiány miatt előbb-utóbb valószínűleg amúgy is meg fognak szűnni, de hogy ez a hatékonyságot fogja-e szolgálni, azt nem lehet tudni. Egyelőre teljesen átláthatatlan a rendszer, s nemcsak azt nem tudni, kinek a terméke káros az egészségre, de azt még kevésbé, hogy egyes döntések miért születnek az élelmiszerbiztonsági intézmények átalakítása során.