| Frazon Zsófia
A bárányok hallgatnak: Kábel-újrahasznosítás régen és ma
A különböző kábelek újrahasznosításának évtizedes hagyományai vannak. Feri bácsi a gyárból éppolyan kreatívan hasznosította a maradékot a háztartásban, mint Jean-Luc Cornec, akit a társadalomkritika művészi megfogalmazása inspirált.
Nem emlékszem pontosan, hogy Jonathan Demme A bárányok hallgatnak című filmjében a cím tulajdonképpen mit is jelentett, de amikor néhány évvel ezelőtt először láttam Jean-Luc Cornec tárcsás telefonkészülékekből és kábelekből készített göndör szőrű bárányszobrait, azonnal ez a fordulat jutott eszembe. A használatból kikerült telefonok hangja mára valóban elnémult, a vicces nyáj mégis beszédes példa a használatból kikerült technikai eszközök művészi újrahasznosítására.
Korunk egyik közhelyesre szaggatott jelzője és jellemzője a szüntelenül gyorsuló tempó, amely nemcsak a társadalmi mobilitásra, hanem a tárgyak és használati eszközök áramlására és cserélődésére is hatással van. Ami elromlik, már nem kell, feleslegessé, hordalékká, szemétté válik. De míg egy fürdőkádat, egy zongorát vagy egy íróasztalt nem cserélünk le évente, egyszerű mindennapi eszközeink körforgása már-már megállíthatatlan. A technikai eszközök és az elektronikára épülő tárgyak dobogósak a vesszőfutásban. Mi használók roppant keveset tudunk a hulladékká váló eszközök sorsáról, még akkor is, ha kitartóan tanulunk. Az újrahasznosításon alapuló művészet (recycling art) ebben a történetben kevésbé a használatból kihulló tárgyak tömeges újrahasznosítása miatt jelentős, mint inkább a tárgyak megmunkálása, ezen keresztül pedig a társadalomkritika élénkítése miatt.
Ó, az a jó régi tárcsás telefon! A jó minőségű (ABS műanyag) sima műanyagfelület, a vidám színek, a tárcsa visszaforgásának kattogó hangja, az ágyból kiugrasztó csengőhang és persze a készüléket és a kagylót összekötő dugóhúzó formájú kábel (PVC borítású vezeték), ami mindig összetekeredett, kibogozhatatlanul, újabb és újabb csavarokkal nehezítve a telefonálást. Olyan volt ez a kábel, mint egy póráz, abból a rövid fajtából, amely megakadályozta, hogy a szülők szobájában elhelyezett telefon kagylójával és kamaszkori titkainkkal kisurranjunk a folyosóra. Hiába rángattuk a rugósan csavart és csomókba tekeredett kábelt, sosem volt elég hosszú! Mennyi csacsogás – és persze: mennyi bosszúság! (Magyarországi gyártó a Telefongyár, forgalmazó a Magyar Posta volt.) De meglátni egy tárgyban egy másikat: a tárcsás telefonban, a kagylóban és a kábelben a bárányt. Na, ez már művészet!
Praktikum és művészet
Kanyarodjuk kicsit vissza az időben! A telefonkábel dekoratív, másodlagos felhasználásának ugyanis Magyarországon is voltak hagyományai, melyek nemcsak művészi törekvésekből, hanem hétköznapi, praktikus funkciókból táplálkoztak – irónián innen és túl. Nem más ez, mint a fonott üvegek és demizsonok varázslatos világa, amely az üveg törékenységére adott logikus és népszerű válasz, egyben egy kreatív kézművestechnika megvalósítása. Az üvegek fonási technikája rokon a hagyományos kosárfonással, amelyet az ötvenes-hatvanas évektől átalakított és átszálazott a műanyag kábel – szálfinomságával, modern és korszerű anyagával, színes világával. De honnan volt ennyi fölösleges színes vezeték? – hangzik a logikus kérdés.
Általános válaszom nincs, de egy ötvenes évekbeli, a Balaton környékéről származó esetet szívesen idézek a Néprajzi Múzeum Plasztik művek című kötetéből: „A fonáshoz a környék akkoriban egyetlen gyára, ahol Feri bácsi is dolgozott, bőségesen »biztosította« a telefonkábelt, amely lecsupaszítás után minden szempontból megfelelt az üvegek beborításához. A kábelek beszerzésének sajátos és meglehetősen eredeti megoldását választotta az eposzijelzővel is illethető leleményes Feri bácsi. Ugyanis a gyár területéről dereka köré tekerve szállította a telefonkábelt a felhasználás helyszínére, nevezetesen a körtefa alá. Hogy ez nem etikus megoldás? Meglehet. De a cél szentesíti az eszközt: a gyári felesleg újrahasznosítása talán csak nem számít főbenjáró bűnnek!”
Ha nem is volt minden családban „leleményes feribácsi”, a színes telefonvezetékkel befont üvegek széles körben előfordultak a háztartásokban. Mindehhez a hiányt nem ismerő szocialista államgazdaság és az erre épülő sajátos feleslegfilozófia korlátlansága szolgáltatta az alapanyagot. A kreatív megoldások tárháza pedig végtelen volt: darabszámban, szín- és formavilágban egyaránt.
A francia telefonbárányok viszont nem a szocialista ipari társadalom anyagbőségére és korlátlan pazarlására épültek, hanem a mobiltársadalom és a technikai változások metszéspontjában keletkezett feleslegre: többek között a tárcsás és zsinóros telefonok halmazára. Feketén, fehéren.
Jean-Luc Cornec meglátta a kábelben a göndör báránybundát, a telefonkészülékben a báránypofát, végül a fület a szájjal összekötő kagylóban a patás báránylábat. Egyszeri ötlet, amely egyedi tárgyként vicces, nagy tételben, nyáj formátumban pedig határozottan kritikus és szemtelen. Erre a kritikára és humorra épített a frankfurti Kommunikációs Múzeum (Museum für Kommunikation Frankfurt), amikor 2006-ban a múzeum teljes előcsarnokát ácsingózó, nézegető és pihenő egyedekből összerendezett nyájjal népesítette be – a látogatóközönség nagy örömére. Ma már nincs a jellegzetes tárcsahang, az ágyból is felverő csengés és a kapcsolásra várakozó ütemes búgó hang. A bárányok hallgatnak. Halló, itt a világ! De a sheep szó után hagyjon üzenetet!
Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin Elektronika című számában.
Kép [cc] ariadne elle, hojusaram