Amikor egy üzlet pénztárában kifizetjük palackozott italunk árát, ritkán gondolunk arra, hogy a letett összeg egy részéből (néhány esetben nagyobb részéből) csomagolóanyagot veszünk. Egy eldobható műanyag flakonért 30-35 forintot fizetünk, az alumínium doboz kb. 50 forintunkba kerül. Utóbbi például drágább, mint a benne lévő sör vagy üdítő önköltségi ára.

Magyarországon évi 250 milliárd forintot költünk italfogyasztásra, azaz ilyen értékben vásárolunk a boltban üveges, műanyag palackos, alumínium- vagy kartondobozos italt. Szénsavas üdítőkből mintegy évi 60-70 liter jut minden honfitársunkra, ennek 90%-a Pepsi vagy Coca Cola.

Az üdítőfogyasztás mellé lassan, de biztosan zárkózik fel az ásványvízforgalom. A Magyar Ásványvíz- és Terméktanács adatai szerint 1996-ban még 14 liter volt az egy főre jutó ásványvíz-fogyasztás, 2008-ban ez már több mint 100 liter. Hozzá kell tennünk, hogy Európában még mindig a szerényebb fogyasztók közé tartozunk, de legalábbis a középmezőnybe. Az olaszok és a franciák például évi 120-130 liter ásványvizet isznak fejenként.

A riasztó adatoknak csak egyik következménye, hogy milyen nagyságrendben vásárolunk csomagoló anyagot az italunk mellé (valójában fordítva). Hosszú távon súlyosabb kihatása van a keletkező hulladéknak.

Az italfogyasztáshoz legnagyobb mennyiségben a műanyag hulladék kötődik, csak a PET-palackok tömege 2007-ben világviszonylatban meghaladta az ötmillió tonnát. Kis hazánkban is szép mennyiségben termeljük a szemetet, évi 60 ezer tonna PET-palackot hagyva magunk után.

 

Szeméthalmozás, visszaforgatás

Az italok után maradt csomagolóanyagot – ahogy Perneczki László, a HUMUSZ munkatársa összefoglalta – alapvetően háromféleképp kezelhetjük.

Sajnos a leggyakoribb megoldás az úgynevezett egyutas modell, amely nem más, mint az egyszer használatos dobozok, üvegek, műanyagok alkalmazása, amelyek a szemétlerakókat növelik. A csomagolóanyagok minden formájában ez jelenti a gyakori megoldást. Nyilván a gyártóknak és forgalmazóknak is ez a legmegfelelőbb, hiszen nem kell bajlódniuk a visszaforgatással, a palackokat és kartonokat pedig újra és újra ki lehet fizettetni a vásárlókkal.

A második megoldás az újrafeldolgozás, amikor a csomagolóanyagot más célra, de visszaforgatják a rendszerbe. Ennek feltétele a szelektív gyűjtés, amely – bár fejlődőben van – még mindig nem elég szervezett ahhoz, hogy valódi sikerről beszélhessünk. Magyarországon az évi 1,5 milliárd darab PET palacknak például mindössze 15%-a kerül a szelektív gyűjtés rendszerébe, és csak mintegy 7-8%-ot dolgoznak fel újra. Az italos kartondobozoknál sem jobb a helyzet. Itt 12% kerül vissza a szelektív gyűjtésbe.

Némileg mozdít az ügyön az idén januártól életbe lépett törvényi szabályozás, amely a PET-palackok visszavétele esetén az üzleteknek 85%-os termékdíj-visszaigénylési kedvezményt biztosít. Így ha nem is minden anyagi érdek nélkül, de legalább két nagy áruházlánc, a Tesco és a Cora tett lépéseket ez irányban.

A jelképes összegért – palackonként egy forintért – visszavett műanyagot zsugorítva szállítják a feldolgozóhelyre, így a szállítás is praktikusabb és környezetkímélőbb, mint a szelektív gyűjtőhelyekről. (Ehhez egyébként egy magyar találmány, a Thermo Press nyújt segítséget, amely a palackokat eredeti méretük 8%-ára zsugorítja össze.)

Mindkét helyen a kezdeményezés sikeréről számoltak be. A Corában egy hónap alatt kb. 26 ezer palack jött össze, a Tesco pedig még augusztusig tartó nyereményjátékkal is ösztönzi a PET-palackok és alumíniumdobozok gyűjtését és visszaváltását.

Persze ennek a kezdeményezésnek is vannak ellenzői. Egyesek szerint a szelektív gyűjtőhelyeket kezdik majd kifosztani a könnyű pénz reményében. Ez eddig nem következett be, valószínűleg azért, mert tényleg nem nagy üzletről van szó: a palackokért valóban jelképes összeg kapható, amit ráadásul le is kell vásárolni.

 

Kihalófélben lévő megoldás: a betétdíjas rendszer

A legjobb, ugyanakkor kihalófélben lévő megoldás a visszaváltós rendszer, amikor az üvegeket visszavéve nem újabb energia- és nyersanyag-felhasználással dolgozzuk és használjuk fel, hanem ugyanarra a célra fordítjuk, amiért eredetileg is lejött a gyártósorról. Sajnos évről évre csak a betétdíjas rendszer lassú sorvadásáról tudunk beszámolni.

Mára az alkoholmentes italok piacán 5-6%-ra apadt az újratölthető palackok száma. A néhány éve még működőképesnek látszó visszaváltható ásványvizes PET-rendszer 2008 nyarán például teljesen kimúlt. A borosüvegeknél 6 termékből csupán egy betétdíjas, és a visszaváltós rendszer utolsó bástyájának számító sörforgalomban is túlsúlyba került az egyutas csomagolás. Jól mutatja az irányvonalat, hogy míg az 1990-es évek elején a boltokban kapható italok 80%-át még visszaváltható palackokban forgalmazták, mára 15% alá süllyedt ez az arány. 

Egy üveg 40-80 alkalommal tölthető újra, ami látszólag tiszta nyereség mindenkinek. Úgy tűnik, mégis csak a tudatos vásárlók szeretnék „újraéleszteni” a rendszert. A kereskedők és áruházláncok ellenérvek sokaságával próbálják bizonyítani, hogy nem életképes szisztémáról van szó.

Anélkül, hogy ezeket az érveket és ellenérveket felsorolnánk – amit egyébként a HUMUSZ megtett -, megállapíthatjuk, hogy a még életben lévő betétdíjas rendszer is akadozva, a fogyasztók gyakori megtévesztésével működik.

Több helyen tapasztalható, hogy az üvegvisszaváltásért kapott összeg levásárlására kényszerítenek minket, annak ellenére, hogy a 209/2005. kormányrendelet kifejezetten tiltja ezt a gyakorlatot. Az üzlet köteles kifizetni a betétdíjas üveg ellenértékét.

A kereskedők gyakran önkényesen határozzák meg a visszaváltható üvegek típusát is. Pedig a 4/1997. (I.22.) kormányrendelet azt is kimondja, hogy ha a boltban kapható egy ital, akkor annak betétes üvegét akkor is vissza kell váltania a kereskedőnek, ha azt nem abban a boltban vásárolták.

 

Kép [cc] chrism70

 

A cikk az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával készült.