Bármennyire is magyarázza magát a fogalom,
érdemes meghatározni: mi is a közvetlen kereskedelem?

Olyan
kereskedelmi megoldás, amikor a fogyasztó és a termelő közé nem ékelődik számos
közvetítő, életidegen láncszem. Hiszen ők azok, akik keveset tesznek, de azt
extraprofitért. A közvetlen kereskedelemben viszont – ideális esetben – a
termelő rögtön a fogyasztónak adja el az áruját. Egyfelől a kihagyott
láncszemek haszonkulcsai a termelő és a fogyasztó zsebében maradnak. Másrészt –
és ez ugyanolyan fontos – egy lényeges minőség keletkezik, mégpedig a
személyesség bizalma.

A
százféle holmit kínáló kereskedő, hovatovább hipermarket, ha akar, sem tud
garanciát vállalni a tőle vásárolt legtöbb termékre, tetejébe leggyakrabban
alkalmazottak szolgálnak ki minket. Egészen más egy olyan embertől vásárolni,
akinek a következő héten beolvashatok – vagy még azt se – ha rossz árut kaptam
tőle, mint beírni a panaszkönyvbe.

A közvetlen kereskedelem évezredeken át
teljesen természetes szituáció volt. Mikor „találták fel” újra és miért?

Valószínűleg
abba se maradt, csak a partvonalra szorult. Az újjáélesztésére az egyik
legkorábbi, tudatos kezdeményezést 1965-ben, Japánban indították. Japán
háziasszonyok bevásárló-közösséget szerveztek. Szerették volna olcsó és
megbízható termékekkel felszerelni a háztartást. Az ötlet hatalmas sikert
aratott, mára az ilyesfajta
beszerzési szövetkezeteknek 22 millió tagja van a 127 milliós
szigetországban.

A
legnagyobb a Seikatsu (magyarul:
élet), 300 ezer taggal. Ez a szövetkezet komoly minőségellenőrzési rendszert
épített ki. Elvárásokat támasztanak a szállítókkal szemben a hulladékkeletkezés
minimalizálása, az energiatakarékosság terén és más területeken is. Azt hiszem,
működőképes modell minden hasonló célú kezdeményezés számára.

Hazánkban
a 80-as évek végétől figyelhettük meg az amúgy is létező cserekereskedelem és
kaláka újrafelfedezését, tudatos megőrzését és fölélesztését. A fölélesztés
tekintetében az egyik első fecske a Nyitott
Kert Alapítvány biokertészete volt, akik ökológiai gazdálkodásból származó
termékeiket közvetlenül a vásárlókhoz juttatják el.

Egy városi – vagy akár falusi – embert
esetenként nem a hagyományos értelemben vett minőséggel kapcsolatos megfontolások
mozgatják. Inkább valamiféle hozzáadott érték, mint pl. a környezettudatosság.
Ez a tétel mennyire kérhető számon a közvetlen kereskedelemtől?

Nagyon
is. A közvetlen kereskedelem egyik célja, hogy a termelőt és a fogyasztót
térben is közel hozza egymáshoz. Ha nem utazik több ezer kilométert a joghurt,
hanem helyben feldolgozott alapanyagokból készül, és helyben kél el, az
kiiktatja az alapanyagok vagy a késztermék felesleges utaztatását, esetleg a
csomagolási problémákat, és helyben (helyén) hagyja a profitot.

A
közvetlen kereskedelem és a környezettudatosság metszete nem csak megspórolt
kilométerekben és csomagolásban mérhető. A táj iránt elsősorban a helyben élő
gazdálkodó képes felelősséget vállalni, hiszen ő közvetlenül szembesül
tevékenysége hatásaival. A mezőgazdasági nagyüzem távoli tulajdonosa csak a
profittermelésben érdekelt.

Olyan
gazdasági rendszer kell tehát, ami „jutalmazza” a környezetkímélő helyi
gazdálkodót, ösztönzi, hogy megőrizze az ökológiai és kulturális értékeket.
Erre jó példa az ártéri gazdálkodás, amely évszázadokon át működött. Ha a helyi
gazda produktumát nem a fent említett, tulajdonképpen felesleges láncszemek,
kereskedők fölözik le, illetve nagy érdekcsoportok lehetetlenítik el, akkor az
a gazda szomszédaival együtt egy mozaikos, biológiailag gazdag tájszerkezetet
működtethet. Szemben a „multi-logikára” épülő monokultúrákkal.

Hozzáteszem,
a környezettudatosság szempontjából leginkább keresett biotermékek hazai
termelői 90%-ban exportra dolgoznak. Ez arról árulkodik, hogy a környezettudatosság
önmagában – egyelőre – nem üzemeltet nagy piacokat. A nyugat-európai biotermék-vásárlók
fizetőereje ma többszörösen meghaladja a hazaiakét. A távolra szállított
biotermékek egészségesek, de környezetromboló hatásuk a hosszú távú fuvarozás
miatt nagy. A hazai közvetlen kereskedelem újjáéledésében erősebb motívum a
magyar termékek keresése, tehát egyfajta lokálpatriotizmus.

A
legfontosabb vásárlói motivációért pedig kanyarodjunk vissza a minőséghez. Épp
a biotermékek szinte korlátlan kereslete, a környezettudatosságon felül,
rámutat a már említett bizalomhiányra. Vannak, akik szeretnék tudni például,
nincs-e mérgekkel tele az élelmiszer, ami az asztalra kerül. Van, aki egy címkének
hisz, van, akinek elegendő egy olyan ember ígérete, akivel hetente találkozhat.

A te nevedhez erősen kötődő Élő Tiszáért program és a Szövetség az Élő Tiszáért ennek a megvalósulását célozza.

Átstrukturálódott
a világ. Ma már egy ilyen egyszerűnek tűnő, termelő-vásárló közti kapocs
megteremtése sem nélkülözheti a közreműködést. Az Élő Tiszáért, más célkitűzések mellett, igyekszik ezt is felvállalni. Dolgozunk az Élő Tisza védjegyrendszer megteremtésén is, amelynek termékeit egy
webáruházon, illetve falusi turisztikai szolgáltatásokon keresztül tudjuk majd
értékesíteni.

Nagykörűi
tájboltunk valóban a faluból, illetve közvetlen környékéről származó termékeket
kínál. De már a legelején találkoznunk kellett egy alapszintű problémával: az
őstermelő nem viheti be portékáit a Tájboltba viszonteladásra. Egyértelmű, hogy
jogszabály-módosításokra van szükség, amit civil összefogással próbálunk
átvinni.

A kereskedelem egy tágabb, nagyon
meghatározó környezete maga a gazdaság. Hogyan írnád le a magyar gazdaságot a
hazai kereskedelem szempontjából?

Teljesen
torz, ahogyan működik. Nemcsak az élelmiszeriparban és kereskedelemben, de az
egész gazdaságban jellemző, hogy kevés (néhány száz), többségében
multinacionális szereplő dominálja, míg a kisebb, hazai vállalkozók szinte
labdába sem rúghatnak. Az adókedvezményeket is jobbára a nagyok kapják. A
települések a kisebb ellenállás irányába kénytelenek hajolni, és az egyszeri
nagy adóbevétel, netán az olcsóság ígéretében végül néhány nagy szereplő
diktátori működését készítik elő.

Tulajdonképpen
a torta már föl van szeletelve. Higiéniainak nevezett előírások kezeskednek
arról, hogy akinek nincsenek milliói a farzsebben, azok ne is vihessék piacra
portékáikat. Ezek az egészségügyi hivatkozások minimum eltúlzottak. Számos
nyugat-európai országban (pl. Ausztria, Franciaország, Olaszország) megtalálták
a módját, hogyan lehet a kisebb termelők és az élelmiszeripari nagyüzemek
sajátos adottságaihoz kialakítani egy többszintű szabályozási rendszert. Nálunk
mintha a kicsiket szándékosan szorítanák ki az életidegen, tőkeigényes
feldolgozási, kereskedelmi előírásokkal.

Persze
mindenki pályázhat. De azt beszélik, ma Magyarországon ilyen jellegű pályázati
támogatást korrupció vagy jó politikai kapcsolatok nélkül elnyerni, hát,
nehézkes. Hasonló a helyzet a vidékfejlesztési támogatásokkal is. A kiírások
többsége eleve olyan, hogy az adminisztratív-bürokratikus próbatételek utáni évekre ígérik a támogatást. Az
utófinanszírozás a költségeket eleve megelőlegezni képes réteget juttatja
bevételhez. A korábbi támogatási programok (pl. AVOP, NVT) javarészt azokhoz a
cégekhez vándoroltak, akik támogatások nélkül is képesek lettek volna a
beruházást megvalósítani. Rendre ugyanahhoz a körhöz.

Akiknek
a legnagyobb szükségük lenne ezekre a támogatásokra, arról számolnak be, hogy
nem jutnak, nem juthatnak hozzá. A témában jártas országgyűlési képviselők a mezőgazdasági
rendszer kapcsán már rég fölhívták a figyelmet arra, hogy a jogi környezet a
nagy cégek és nagy földspekulánsok pályán maradását, pályanyerését szolgálja.

Mit reméltek a közvetlen kereskedelemtől
ennek ismeretében?

Ez a
kezdeményezés önmagában nem fogja átrajzolni a fővonalú kereskedelem vagy a
nemzetgazdaság medrét. De a piac néhány százalékát a tisztesség eszközével
meghódíthatjuk – és egyáltalán, egy alternatív sarkot működtetünk.

Mire lesz feltétlenül szükségetek ahhoz,
hogy a program sokáig és jól működjön?

Tudati
változásra a vásárlók felől, kreativitásra, megbízhatóságra a termelők
részéről, és persze sok lelkes partnerre!