TISZTA ATOMENERGIA? - Radioaktív hulladékkezelés Magyarországon és külföldön

"Ugyan már, mit üti bele az orrát az atomenergiába egy szociológus? Az a nukleáris mérnökök és az atomfizikusok dolga, nemde? Ők a szakértői a témának." Korántsem kizárt, hogy jó néhányan így reagálnak erre a könyvre (ahogy például a géntechnológiát is a genetikusok és a biotechnológusok belügyének szeretik láttatni nem is kevesen). Ám ha egy kicsit is alaposabban belegondolunk a kérdésbe, hamar beláthatjuk az efféle vélekedések fájdalmasan szűklátókörű mivoltát, és ezáltal tarthatatlanságukat. Ugyanis minden technológia egy társadalmi (és természeti) környezetbe ágyazva működik, értelemszerűen kölcsönhatásba kerülve azzal. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a vizsgálata (ideértve az adott technológia társadalmi és környezeti kockázatait is) nyilvánvalóan nem elsősorban a technológus szakember műfaja. Ehhez másfajta tudás szükséges - például a szociológusé. (Érdemes ezt észben tartanunk akkor is, amikor - nem ritka eset ez - egy technológus szakembert hallunk magabiztosan nyilatkozni kedvenc technológiája társadalmi-környezeti kockázatairól, rendszerint persze bagatellizálva azokat.)

A technológiák kockázatelemzése során persze az sem árt, ha a társadalomtudós a vizsgált technológiához is konyít, ám Vári Anna esetében ez is igen jól teljesül. Ő ugyanis eredeti képzettségét tekintve mérnök (még ha nem is nukleáris mérnök), ráadásul már régóta okítja a mérnökhallgatókat a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (részletes életút-interjú olvasható vele itt: http://kovasz.uni-corvinus.hu/2008/vari.pdf). Bár a tudományos berkeken kívül aligha sokan ismerik a nevét, kutatói munkássága mindenképp figyelemre méltó: a kockázatelemzés és a döntéselmélet jó pár jelentős alakjával dolgozott már együtt, számos neves tudományos folyóiratban publikált. Jelen kötet témájában is rengeteg nemzetközi és hazai publikációja látott napvilágot az elmúlt évtizedekben, ily módon a könyv jelentős részben saját kutatási eredményeken alapszik.

A kötet a nukleárisenergia-termelés egyik legkomolyabb kockázatával, a radioaktív hulladékok elhelyezésével foglalkozik. Elsősorban azt a kérdést járja körül, hogy miként volna lehetséges minél biztonságosabban tárolni
ezeket a hulladékokat. Magyarország és nyolc további iparilag fejlett állam példáján keresztül vizsgálja a radioaktív hulladékkezelés gyakorlatának trendjeit, a hulladékkezelési politikák sikerességének tényezőit, és nem utolsósorban a közvélekedés alakulását az atomenergiával, illetve a radioaktív hulladékokkal kapcsolatban.

Kritikusan elemzi a nukleáris hulladékok kezelésének hazai gyakorlatát, rámutatva arra, hogy az ökológiai fenntarthatóság, illetve a jövő nemzedékek szempontjai még ma is gyakran háttérbe szorulnak.

Bár Vári a könyv utószavában nyíltan vállalja negatív attitűdjét a nukleárisenergia-termeléssel kapcsolatban (zsákutcának nevezve azt, legalábbis a mai formáit), a kötetben sikerül higgadtnak, szakszerűnek és
tárgyilagosnak maradnia. Ami ebben a témában, amely az érzelmeket rendszerint alaposan felkorbácsolja, mindenképp figyelemre méltó teljesítmény.

A szerző több helyütt is hangsúlyozza, hogy a kötetben foglaltak túlmutatnak a radioaktív hulladékok problémáján. Azt reméli, hogy az itt részletezett tapasztalatok más, kockázatokkal és bizonytalanságokkal erősen terhelt technológiák társadalmi kezelése során is hasznosíthatók lesznek. Így noha a könyv elsősorban azoknak ajánlható, akik behatóan
érdeklődnek a nukleáris energia iránt, nem kizárólag az ő érdeklődésükre tarthat számot.

Megjelent a Védegylet Zöldirodalom levelezőlistáján, amelyen olyan kiadványok (könyvek, folyóiratok, civil szervezetek anyagai) ismertetése olvasható, amelyek explicit módon foglalkoznak az ökológiai fenntarthatóság témakörével. Feliratkozni a lista szerkesztőjénél, Takács-Sánta Andrásnál lehet a tsa[kukac]mail.datanet.hu címen.