Hunyadi tér

Máris sok ellentmondás, indulatoskodás kering, holott a rendezési terv még nem is teljesen átlátható. A probléma java része „magyar módra” ismét a végiggondolatlanságból és a kommunikáció – ennek következtében, pedig a kompromisszum – hiányából ered.

Az Önkormányzat – a már sajnálatosan jól ismert fővárosi recept szerint – a lakosság bevonása nélkül határozott a népszerű és forgalmas piac és terének megújításáról, hasznosításáról. A lakosok, kereskedők és az időközben beindult városvédők pedig ódzkodnak bármiféle változtatástól. Aggodalmuk, részben, érthető.

Holott változtatásokra időnként mindenképpen szükség van. A megoldás azonban mindig annak módjában, minőségében rejlik, így elengedhetetlen a józan kritika. A Hunyadi téri vásárcsarnok, mint számos kortársa a fővárosban, felújításra szorul.

Maga az épület jellegzetes darabja a város kereskedelmi építészeti örökségének; a XIX. század végén, az akkori köztisztasági előírásoknak nem megfelelő piacok egyikének helyére épült. Az épület habár megkésve, de az értékvédők látómezejébe került; elindult a műemlékvédelmi eljárás. Ennek betartatása, mint azt sajnálattal láthatjuk már jó pár éve, nem erőssége a belső kerületek önkormányzatainak.

A csarnok maga ma nem túl népszerű, állapota kaotikus, a piacra járók magát a csarnokot nem szívesen látogatják. A helyzet tehát mindenképpen megérett a változásra, ha ugyan nem is feltétlenül kávéházas, kisüzletes világra van itt szükség, mint ahogy azt a befektetők megálmodták.

Parázs vita inkább a tér területén elhelyezkedő, népszerű és a környéken egyedülálló piac körül alakult ki. Egy tervezett mélygarázs építése, vagy inkább a végiggondolatlan tervezése és az egyeztetések körüli anomáliák sodorták veszélybe a piac működésének jövőjét.

Piacra is, mélygarázsra is, ha nem is mindenáron ebben a formában, de szükség van. Nyilvánvalóan a legszerencsésebb az lenne, ha a felújított csarnokban méltó helyet kaphatna az eredeti funkció, kifizethető bérleti díjakért beköltözhetnének a most a téren szorongó árusok, illetve megfelelő helyet biztosítanának az őstermelők számára, és nem a felújított csarnok kávézói, mulatói alá, a pinceszintre dugnák el őket. A teret átalakítani vágyók érve is érthető, hiszen a kissé elhanyagolt állapotú térség megérett a rehabilitálásra.

Csarnokok máshol…

A piac, a vásárcsarnok mindig fontos eleme a városnak, egyik legjellemzőbb agórája, kultúrájának része. Egyesek szerint az idegen városok megismerését a piaccal kell kezdeni, itt rögtön betekintést nyerhetünk a hétköznapi életbe, a város igazi hangulatába, étkezési kultúrájába. Az európai városi kultúra szerves részét képezték a vásárcsarnokok, amelyeknek kétségtelen, hogy nem egy esetben nehezen találják meg a XXI. századi képét.

Számos nagyváros igyekszik a hagyományokat megőrizve modernizálni a főként XIX. századi csarnokokat, amelyek általában a központokban, de egy mára átalakult városstruktúrában helyezkednek el. Sok helyen „elitcsarnokokat” hoztak létre belőlük (mint mondjuk Barcelonában, Stockholmban, de ilyen a Fővám téri csarnok egy része is), ahol különlegesebb, drágább árukínálat várja a nem feltétlenül mindennapi vásárlókat.

A többi, a közvetlen központtól távolabb eső csarnokok, egyre vegyesebb, de alapvetően piaci funkciókat kiszolgálva, általában szépen felújítva, könnyű parkolási lehetőséggel (általában a piac alatti mélygarázzsal) várja a hétköznapi vevőket. Ilyen helyeken nem ritka az olyan egyéb, praktikus üzlethelységek megjelenése, mint a bankfiók vagy a posta (ld. Lehet téri csarnok).

Vannak olyan nagyvárosok is, amelyek nem őrizték meg központi csarnokukat eredeti funkciójában.

Különböző indokokra hivatkozva zárták be például a párizsi Les Halles-t az 1960-as években, hogy helyét átadja egy közlekedési csomóponttal kombinált föld alatti kereskedelmi központnak – sikerét máig vitatják. Párizsban a piacok jó része szabadtéri és nem állandó, az őstermelők a hét más-más napján állíthatják fel standjaikat az egyes kerületekben.

Londonban a Covent Garden helyén ma kulturális központ (pl. opera) működik. A városi piacok, Párizshoz hasonlóan, kerületenként változó időpontokban üzemelnek, illetve egyes utcákban (akárcsak számos más nagyvárosban) az élelmiszer-, fűszer-, zöldség- és gyümölcsüzletek egybefüggő sort alkotnak utcára nyitott standjaikkal.

… és itthon

A piacrekonstrukciók évek óta kisebb-nagyobb visszhanggal zajlanak Budapesten. Építészeti kincsként sikerült megőrizni a Nagyvásárcsarnokot mint a város „elitpiacát”. A korábban arctalan, de népszerű Fény utcai és Lehel téri piacok építészetileg sokszor kritizált modern és posztmodern zárt, fedett épületet kaptak. Sokan féltették a hagyományos – bár igen kaotikus és teljesen elavult – piacok funkcionális megszűnését, de ezek a helyek azóta is népszerűek, megtalálják helyüket az állandó árusok és az őstermelők is egyaránt.

Mára sikerült elérni, hogy a többi, jellegzetes XIX. század végi csarnoképület is védettséget kapjon, így megmenekült a Klauzál és a Rákóczi téri csarnok, hagyományos piacként működve tovább. Szépen megújult a Batthyány téri csarnok is, noha piac funkcióját már korábban elvesztette. A város két legkisebb, hasonló csarnokából a Hunyadi téri most került védettség alá, s remélhetőleg a műemlékvédelmi szabályozás betartása mellett eredeti funkciója is megmarad.

Azzal a mostani vásárlók egy része is egyetért, hogy a Hunyadi téri csarnok jelen állapota rendezetlen, mondhatni „funkciótlan”. Remélhetőleg az Önkormányzat és a piac, a vásárlók és a városvédők képviselői egyaránt megtalálják majd a közös nevezőt egy megújuló, minőségi Hunyadi térért.

Képek [c] Krumpli Béla, Szántai Gábor