Az eseményt mérsékelt figyelem kísérte: bár 2000-ben az egész országot megrázta a tiszai ciánszennyezés, a nyilvánosságot mintha most kevéssé érdekelné, hogy egy sokkal nagyobb kockázatot magában hordozó monstre bánya megnyitására készülnek az Erdélyi-érchegységben. A Műegyetem előadója még jóindulattal sem volt tele, s pár kivétellel megint csak azok az arcok köszöntek vissza, akik ilyen eseményeken ott szoktak lenni. Magyarázat lenne, hogy egy esetleges baleset következményében „csupán” mintegy 70 folyami kilométeren érné szennyezés Magyarországot, amíg a Maroson, majd a Tiszán le nem vonul a szennyezés? Vagy inkább a közöny? Hallgatni arany?

Környezeti hatástanulmány. A közmeghallgatás azért jöhetett létre, mert az ENSZ határokon átnyúló szennyezéssel foglalkozó Espoo-i Egyezménye lehetőséget biztosít részes félként Magyarország számára is a bányanyitással kapcsolatos döntési eljárásban való részvételre, az előzetes környezeti hatástanulmány (KHT) véleményezésére, értékelésére. A hatástanulmány meglehetősen terjedelmes, mintegy 5000 oldal. A közmeghallgatásig azonban magyar nyelvre csupán 80 oldalt fordítottak le: azt a részt, amelyik egy esetleges határon átnyúló szennyezéssel foglalkozik – ami számunkra érdekes „lehet”. Az ezen túlmenő, általánosabb érvényű emberi, vagy meg mernénk kockáztatni, a Föld Charta értelmében vett globális és nem csak az emberekre korlátozódó szolidaritásnak nincs helye.

Nick Naylor. Nehéz nem párhuzamot vonni. A hazai mozik épp mostanában kezdték el játszani a Thank You for Smoking című filmszatírát. Ennek főszereplője és egyben – meglehetősen cinikus módon – főhőse a dohányipari lobbista, profi megmondóember és kommunikátor, a mai kommunikáció-centrikus világ szupermene, Nick Naylor. Az ő dolga a meggyőző kommunikáció („Michael Jordan labdázik, Charles Manson embereket gyilkol, én beszélek” – mondja), illetve, hogy elfogadtassa a közvéleménnyel: a dohányzás nem is olyan rossz dolog (ipar, vidéki munkahelyek, adók, oktatás, sőt, egészségügyi előnyei is vannak!), mint azt a gonosz dohányzásellenesek hirdetik, a dohányvállalatok pedig főként nem azok. Nick Naylor barátaival, Pollyval és Bobbyval minden héten ugyanabban a vendéglőben találkoznak. Törzsasztalukat cinikusan „HK”, azaz a Halál Kereskedői névvel illetik – Polly az alkohol, Bobby a lőfegyverek otthoni tartása mellett harcol. Nick vérbeli profi; csak egyet nem ért senki: miért csinálja? „Törleszt”, az ügy már személyes harcává vált.

John Aston. A verespataki beruházásért felelős Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) szóvivője, John Aston ugyanebben a csónakban evez: csak épp nem cigarettával, alkohollal vagy fegyverekkel kufárkodik, hanem Európa legnagyobb bányaberuházásával. Végső soron ő is a nyilvánosságot akarja meggyőzni: mindaz a rossz, amit a hatalmas pusztítással és veszélyekkel járó projektjükről gondolnak, teljes balgaság (a RMGC közmeghallgatás helyett szemmel láthatólag inkább a közmeggyőzésre törekedett). Szó sincs természeti vagy kulturális értékek elpusztításáról! Egyrészt nincs is számottevő természeti érték Verespatakon (amit persze számos, a KHT-ban figyelmen kívül hagyott tanulmány cáfol), a kulturális emlékek pedig vagy „védett” övezetben vannak (azaz, amit elvileg nem emészt fel a bánya), vagy „kimentik” őket. Persze laikusként is nehéz elgondolni, hogyan „mentenek ki” egy római kori bányát a bányából. John nem mulasztotta el számtalanszor felhívni a hallgatóság figyelmét: ez a projekt nem csak a befektetők érdekeit szolgálja (ipar, vidéki munkahelyek, adók, oktatás, sőt, környezet- és egészségügyi előnyei is vannak!).

„Ha helyesen érvelsz, mindig igazad van.” A Nick Naylor-i mesterfogás: ha nem tudod bizonyítani, tévedek, nekem van igazam. John Aston legalább ilyen jól képzett kommunikátor, látszik, profi PR gépezet áll háta mögött. Jól felépített prezentáció, olajozott maszatolási technika, magabiztos fellépés. A közmeghallgatásra alaposan megtervezett és felépített stratégiával érkezett, nem vitás. A RMGC nem játszotta ki minden lapját rögtön az elején: információit és „informátorait” csak szép lassan adagolta. Míg az információk sokszor meglehetősen hiányosak, zavarosak, vagy épp ellentmondásosak voltak (pl. John Aston gyakran hangoztatta: nem lesz cián a zagytározóban, de mint máshol kiderült, 5-7ppm koncentrációban azért mégis lesz), „informátorokból” akadt elég: a RMGC egész szakértő gárdát sorakoztatott fel az eseményen, valamint úgy tűnt, még ide is hozott magával bértapsnokokat és a helyi közösség „független” képviselőit is. Ügyes módon azonban óvatosan adagolták őket. Ékes példa: elsőként kb. délután ötkor, Olajos Péter, az MDF Európai Parlamenti képviselője kérdezett rá – majd őt követően még legalább nyolcan tettek ugyanígy – a KHT-ból hiányzó havária tervre, a vállalat katasztrófavédelmi szakértője viszont csak este 10 után adott valamilyen messzire, a Seveso direktíván is túlra vezető, elkerülő választ. Válaszok tehát voltak, ha nem is olyanok, amilyeneket a kérdezők vártak volna.

Yagli Güres, azaz olajbirkózás. Biztos sokaknak ismerős: ebben az ókori eredetű, mostanság leginkább Törökországból ismert sportágban az egymásnak veselkedő felek olajjal kenik be testüket, hogy ellenfelük ne találjon rajtuk fogást. Bár az értetlenkedő magyar civilek sokmindennel próbálkoztak – számosat érintve a KHT fejezeteit érintő hiányosságok, pontatlanságok és szakmailag hiteltelen állítások közül, az olajjal a RMGC sem spórolt. A tényleges adatokat, tényeket sürgető kérdésekre nem csak, hogy többnyire kitérők születtek egzakt válaszok helyett (mint azt az egyik hozzászóló is sérelmezte: a válaszolók adatok helyett csak azt szajkózták, hány oldal adatot jelentettek meg dokumentumaikban), de végső soron minden olyan kérdés, ami nem szigorúan a határon átnyúló szennyezés és szennyezésmegelőzés témakörébe tartozott, egyszerűen le is volt csapható: „Hey guys, ezzel ne törődjetek!” „Nem határon átnyúló kérdés” egyebek között a helyiek sorsa és egészségi állapota, a helyi közösségek szétzüllesztése, a magántulajdon kérdései (azaz, hogy mit szándékoznak tenni azokkal, akik nem adják el a telküket), az egyházak ellenkezése, a biodiverzitás, de még az esetleges, csak Romániát érintő szennyezés, illetve környezetvédelem sem.

Szintén visszatérő retorikai elem volt az – amúgy teljesen értelmetlen és csak retorikai célokat szolgáló – összehasonlítgatás: megtudtuk például, hogy – nyugodjunk már meg! – egy szál cigaretta füstjében nagyobb ciánkoncentráció van, mint amekkora a zagytározóban lesz; Budapest már most is sokkal szennyezettebb, mint amennyire a bánya környéke lesz a projekt során; a Budapesten a Dunából nyert ivóvíz fertőtlenítésére használt klór a vízbe kerülve sokkalta veszélyesebb lenne, mint gátszakadás esetén a zagytározóból érkező szennyezés. A Budapesttel való, sokszor nem túl meggyőző példálózást végül Haraszthy László, a KvVM államtitkára állítatta le.

Pénz. A közreadott adatok szerint mintegy négy milliárd eurónyi aranyat és ezüstöt fognak kibányászni a bánya tervezett élettartamának 20 éve alatt. A beruházás beindítása 800 millió USD, működtetése 3,7 millió, 700 milliót külső javakra költenek, 1 milliárd USD-t pedig garantáltan befizetnek a román államnak. Mai árakon és 500 USD/uncia aranyáron számolva a vállalat hozzávetőleg 600 millió USD nyereségre számít, ami „jobb” esetben, az arany árának emelkedésekor akár 1 milliárd is lehet. 600 millió? Nehéz elhinni, hogy ennyi pénzt ér az egész. De ha ez valóban így is van, akkor meg minek az egész?

Nagybánya vs. Verespatak. Magyarország érzékenységét – elvileg – leginkább az emlékezetes 2000-es tiszai ciánszennyezés magyarázza. Óriási ökológiai és anyagi károk keletkeztek (a magyar állam még ma is pereli azt 29 milliárd forintot, amennyire a károkat, illetve elhárításuk és a rekonstrukció költségeit becsülték). Ennek megfelelően a közmeghallgatás nyitánya is ez volt. „Az önök legnagyobb félelme a zagytározó gátja” -jelentette ki Aston az elején, aki szerint a két projekt közti legnagyobb különbség, hogy baleset esetén – nyugodjunk csak meg! -, nem szívunk akkorát. Ezen kívül időközben megváltozott a törvényi környezet, ami garantálja a biztonságos működtetést [sic!], a verespataki beruházás sokkal drágább (hát igen, időközben nem csak a törvényi környezet változott meg), és a technológia is más. Itt a tározókomplexumot úgy építik meg, hogy kibírjon egy Richter skála szerinti 8-as erősségű földrengést is, valamint 800mm csapadékot. Bár ennek esélye külön-külön is csekély, „mindenre felkészültek”. Persze, idézve Farkas István, a Magyar Természetvédők Szövetségének elnökét, hogy hogyan lehet a klímaváltozás, illetve klímakáosz korában időjárást jósolni, más kérdés. És akkor még nem is beszéltünk más tényezőkről, amelyek szintén hozzájárulhatnak a zagytározó gátjának átszakadásához.

Fenntarthatóság. Amiről keveset beszélnek: hogyan illeszthető egy hasonló, nagyon is rövid távra, mindössze húsz évre tervezett projekt a fenntarthatóság keretei közé? Mi lesz az emberekkel, ha már ledarálták a hegyeket, feltöltöltötték a Szarvas-pataki völgyet mérges zaggyal? A beruházást támogatók azzal érvelnek: Verespatak mindig is bányásztelepülés volt, most is az, nincs is más alternatíva. A szelíd megoldások: turizmus, ökológiai gazdálkodás szóba sem jöhet: húsz év alatt ebből tényleg nem kaszálna akkorát sem az állam, sem a különböző transznacionális befektetői csoportok. Hivatkoznak arra is: a környezet most is szennyezett. Arról azonban nem beszélnek, hogy a rekultivációra milyen nemzetközi forrásokat lehetne lehívni. Verespatakon évek óta nem lehet engedélyt kapni más gazdasági tevékenységre, csak bányászatra. Így nehéz is lenne más utakon próbálkozni.

Akkor ez most igazából egy környezetvédelmi projekt? Bár a bányaberuházás fő kommunikátora váltig állította, hogy nem az, több olyan részlettel is megismertette – általában a feltett kérdések tartalmi megválaszolása helyett – a hallgatóságot, amelyek alkalmasak voltak olyan képzet keltésére, miszerint a beruházás összességében nettó környezeti előnyökkel jár. Például az Aranyos patakban a jelenleginél sokkal alacsonyabb lesz a nehézfém szennyezettség; a bánya bezárása után (huszonpár év múlva) a rekultivációnak köszönhetően egyértelműen javulni fog a környezet állapota; sőt a projekt növeli a biodiverzitást! Gyakran alkalmazott kommunikációs – mások szerint inkább manipulációs – fogás, hogy míg a fő állításomban tagadok valamit, addig a részállításokkal pont az ellenkezőjéről győzőm meg a hallgatóságot. Főleg ez ehhez hasonló esetekben működik, amikor a fő állítás nyilvánvalóan nonszensz: a bányászati tevékenység ugyanis semmilyen körülmények között nem eredményezheti a környezet állapotának javulását.

A kérdésre válaszolva. Gyakori és formai szempontból egyáltalán nem kifogásolható eljárás, amikor azzal a hivatkozással nem válaszolnak egy kérdésre, hogy az nem eléggé pontosan lett megfogalmazva: „Én válaszolnék rá, de nem azt kérdezte”. Ez különösen visszatetsző, amikor a teremben mindenki tudja, hogy mire irányult valójában a kérdés, nincs lehetőség a kérdés ismétlésére, új kérdés feltevéséhez pedig ismét regisztrálni kell, tehát legjobb esetben is csak harminc kérdés után futhat neki újra a kérdező.

Nem kell a balhé. A meghallgatás első részében a környezetvédők hozzászólásait lelkes ováció és taps kísérte. A túlzottan lelkes hangulat kibontakozásának sikerült elejét vennie John Astonnak, amikor – miközben erős szemkontaktust ápolt a közönséggel – megjegyzéseket tett a közönség naivitására: „Miért hisznek ennek a srácnak?” „Gondolkodjanak, mielőtt megtapsolnak egy ekkora hülyeséget!”. Természetesen ezek után alább hagyott a tapsolási kedv, bár erre biztosan rásegített az idő múlása is.

A nagy szabotázs akció. Úgy tudjuk, több hírműsorban is utaltak a közmeghallgatás botrányos tolmácsolására. A választott tolmácsolási technika és az adott tolmácsolási minőség önmagában alkalmas egy közmeghallgatás szabotálására, ellehetetlenítésére. Amíg a feltett kérdéseket szinkrontolmács közvetítette az RMCG képviselői és szakértői számára, közmeghallgatást nyitó projektbemutatót és a kérdésekre adott válaszokat követő tolmácsolással fordították. Azaz kb. 5 mondatokra szabdalva történt a magyarítás. Amellett, hogy ez a módszer nehezíti a megértést és a figyelem éberen tartását, szükségtelenül elnyújtja a közmeghallgatást: így lesz egy 3-4 óra alatt „lezavarható” eseményből éjfél utánig tartó maraton. Az már csak hab volt a tortán, hogy az angolról magyarra tolmácsolás tele volt hibákkal, s a tolmács gyakran elábrándozott, nem tudta vagy nem akarta megjegyezni a fordítandó szövegek végét.

Már az elején gyanítottuk, hogy szándékos szabotázsakcióról van szó: ha az RMCG azt akarta volna, hogy flottul menjen a közmeghallgatás, nem sajnált volna kb. 100 ezer forintot (a dollármilliárdos beruházásból) arra, hogy a közönség számára is biztosítsa a szinkrontolmácsolást. A teremben a technikai lehetőségek adottak voltak.

Gyanúnk bizonyságot nyert, amikor román-magyar tolmáccsal beszélgetve kiderült, hogy az RMCG ragaszkodott a követő tolmácsoláshoz, valamint ahhoz, hogy ők hozzák az angol-magyar tolmácsot, aki mint láttuk, nem volt a helyzet magaslatán.

A klasszikus módszer. Bár naphosszat sorolhatnánk és elemezhetnénk az RMCG kommunikációs technikáit, egy klasszikussal zárjuk a beszámolót. A közönség (közvélemény) előtt zajló viták során az egyik leggyakrabban alkalmazott, korántsem etikus módszer, a vitázó fél, ez esetben a környezetvédők és a hozzászólók hitelének aláásása. Ez esetben a vitázók nem érveléssel, hanem a másik érdemeinek, szakértelmének lekicsinylésével, megkérdőjelezésével állítják maguk mellé a közvéleményt. A közmeghallgatáson felhívták például a figyelmet arra, hogy a hatástanulmánynál az egyik hozzászóló szerint sokkal alaposabb flóra és fauna felmérést végző angol tudósok nem kellőképpen jártasak; egy másik, az alkalmazott matematika terén tudományos fokozattal rendelkező szakértő módszertanát közlő hozzászóló kockázati valószínűségi számításait egyszerűen „szar”-nak minősítették; az MTVSz egyik képviselője mondanivalójának súlyát azzal próbálták meg aláásni (és a kérdésről a figyelmet elterelni), hogy azt állították, a helyi civil szervezethez tartozik (a lány pólója alapján vonták le a következtetést). Más esetben azzal vádolták a hozzászólót, hogy még akkor is hazudik, amikor kérdez: hamis adatokra hivatkozik.

(Legvégül zárójelben jegyezzük meg, hogy olykor a zöldek sem mentek a szomszédba egy kis demagógiáért. Nem egy nagyöreg zöldszervezet vezetője kezdte – általában egyébként megalapozottnak és szakszerűnek tűnő – mondandóját a közönség érzelmeire játszó, már-már csöpögős bevezetővel. Persze, legyen profi a kommunikáció, de azért nem kell lemenni az RMGC szintjére. Szerencsére nem ez volt a jellemző.)

Képek [cc] redjade