• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Talán csak emlék már?- Letűnt mesterségek nyomában

2004.11.08. /

Vajon mikor mondhatjuk, hogy igazán megismertük környezetünket, ahol élünk? Amikor tudjuk, melyik utca egyirányú, hol van a közelben telefonfülke, hol egy megbízható cipész, merre ad finomságokat a pék. Igen, valóban ideális állapot lenne, ha az utca, a város életének egyik fő ütőerét azok a kis üzletek, kereskedések alkotnák, ahol név szerint üdvözölnek, nem egy esetben maga a tulaj szolgál ki, és ahol ne adj’ isten még számlát is vezetnek nekünk. Ahol a környék eseményeiről tájékozódhatunk, ahol az utca lakosai akarva-akaratlanul összefutnak. No persze, ez egy nemrég letűnt világ idillikus képét tárja elénk, egy olyan világét, amelyben még volt értelme a cipőtalpat megszögeltetni, a harisnyán lefutó szemet felszedetni, az órában a rugót kicseréltetni, a palackba a szikvizet újratöltetni.

Mondhatjuk, hogy mindez ódivatú elképzelés. Részben valóban igaz, hiszen valljuk be: a gyorsaság és a kényelem nemegyszer inkább behajt minket a nagyobb üzletközpontokba és megvetet velünk egy új pár cipőt, harisnyát vagy pillepalackos ásványvizet, mintsem hogy vacakoljunk a régi javításával, az üres palackok cseréjével. A vásárlói szokások megváltozása miatt az egyéni kis üzletek, hagyományos mesterségek napjai meg vannak számlálva. Számtalan olyan szakma sorsa forog ma veszélyben, amelynek fél évszázaddal, vagy akár néhány évtizeddel ezelőtt nagy megbecsülésben volt része, komoly háttérrel és belátható jövővel rendelkezett. Világszerte érzékelhető azonban az a tendencia, hogy a termelési eljárások költségeinek csökkenése, az alapanyagok, gyártási módszerek robbanásszerű megújulása és nem utolsó sorban a modern ipari világba vetett hitünk által formált fogyasztói mentalitásunk perifériára helyezik a kisipart, a kézművességet, a kiskereskedelmet.

De ne legyünk ennyire pesszimisták, gyorsak és megfontolatlanok; nézzünk ismét körbe környezetünkben. Jó esetben találunk még egy-egy dohos műhelyt, mélyén aranykezű, idős mesterével, vagy egy patinás kis üzletet, ahol barátsággal ránk köszönnek. Ránk: a vevőre, a döcögő gépezet egyik fontos, kihagyhatatlan láncszemére. Noha számtalan specializált mesterség léte valóban veszélyben forog, hiszen a szakmák nagy öregjeinek halálával nincs, aki folytassa a tevékenységet, mivel hiányzik az utánpótlás, más területeken azért találunk még rendületlen túlélőket. Van még Budán olyan órásmester, akinél francia szakvizsga diplomája lóg bekeretezve a falon, és aki nyakkendőben, barátságosan visszafogott, halk stílusban szolgálja ki a kuncsaftot. Megbújik még néhány ház alagsorában olyan sötét kis cipészműhely, ahol a plázás gyorstalpaló által undorral visszadobott, amúgy tényleg nem túl jó minőségű tucatcipőnk talpát visszavarázsolják. A bio-életmód kedvezni látszik például a Krisztina körút kézi paplankészítőjének (és átdolgozójának!).

Az egységesedő, üzletláncosodó, plázásodó tendenciák ellenére fellelhető még a városban számos kis gyöngyszem, olyan idős szakember, akinek mesterségére már nem is emlékezünk, vagy sosem hallottunk róla. A régi mesterségek egyik aranybányája volt a nemrégiben átépítésre (és máskülönben az épület megmentésére) bezárt VII. kerületi Gozsdu- udvar. Az itt üzemelő műtárgytisztító üzletben – amelynek azóta tulajdonosa kénytelen volt áttenni a székhelyét – ódon tárgyak tört fénye csillogott, mondhatni varázslatos helyként működött. Számos, padlásról előrántott kacatunk nyerte itt vissza eredeti fényét, értékét. Elköltözött, de a város más-más pontjain még üzemel a ma már csak főként színházak számára dolgozó kalapos, cipőkészítő, maszk- vagy parókakészítő. A helyi fodrász bácsi ugyan már nem élte meg a bezárást, de hagyományos eszközökkel felszerelt kedves kis műhelye az utolsó pillanatokban még számos fényképen és a filmvásznon is megörökítésre került. A bácsi egyike volt azoknak az utolsó mohikánoknak, akik kis üzletükkel is túl tudták élni a „modern” szövetkezeti fodrászszalonok  időszakát. Nem messze a Gozsdu-udvartól, dacolva ugyan a kor divatjával, de máig nyitva áll a fűzőkészítő műhelye, és talán Budán is készíttethetünk még egyedi orvosi kiegészítőket, ha nem elégszünk meg az egészségügyi ipar standardjaival.

Szerencsére, ha ugyan nem is a végtelenségig, de még folytatható a sor az esernyőjavítótól a szűcsön át akár a vulkanizálóig. Mind-mind olyan helyszínen működnek, olyan életúttal, történettel bírnak, amellyel nemcsak a városi élet iparához, kereskedelméhez járulnak hozzá, de kultúrájának, folklórjának is szerves részei. Hiszen a mesteremberek egy olyan folytonosságot képviselnek, amely az emberiséget mintegy 9000 év óta végigkíséri, amióta a kedvező ökológiai lehetőségek mellett nyugodtan elkészíthette első célszerű kőszerszámait és ezzel megteremtette az elkülönülő, specializált szakmákat.

Hogy azután később, a jelen Budapestjén milyen szakemberek, mesterségek maradtak még fenn, melyek a legendás, vagy éppen homályba vesző helyszínek, kik azok az utolsó mohikánok? Hamarosan kiderül …

A cikk eredeti változata a Tudatos Vásárló "A fogyasztó hatalma" című, első számában jelent meg, 2004. júniusában.



  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében