• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Slow Food – Lassú étek

2004.05.11. /
Századunk, amely az ipari civilizáció fémjelzése alatt kezdődött és zajlott, először feltalálta, majd létmodellévé tette a gépet. A sebesség rabszolgái vagyunk, és mindannyian megadtuk magunkat ugyanannak az alattomos vírusnak: a Gyors Életnek, ami szétzülleszti szokásainkat, beleivódik otthonaink meghittségébe, és arra kényszerít, hogy gyorséttermekbe járjunk.

Eric Schlosser, The Ecologist

Hogy nevéhez méltó legyen, a Homo Sapiensnek meg kell szabadulnia a sebességtől, mielőtt az kihalással veszélyeztetett fajjá redukálja őt.
A csendes érzéki örömök határozott védelme az univerzális Gyors Életnek való ellenállás egyetlen módja. A testi örömök helyes dózisa és a lassú, tartós öröm védjen meg minket azok tömegének fertőzésétől, akik az őrületet a hatékonysággal tévesztik össze.
Kezdjük a védekezést az asztalnál – a Lassú Étekkel. Fedezzük el újra a hagyományos ételek ízeit és zamatát és száműzzük a Gyorsételek káros hatásait.
A termelékenység nevében a Gyors Élet megváltoztatta életmódunkat, fenyegeti környezetünket és a természetet. A Lassú Étek az egyetlen igazán haladó megoldás.
Amiről az igazi kultúra szól, az az ízek fejlesztése, nem lealacsonyítása. És mi lehet ennek jobb módja, mint a tapasztalatok, tudás, projektek nemzetközi cseréje?
A Lassú Étek jobb jövőt garantál.
A Lassú Étek eszméjének sok rátermett támogatóra van szüksége, akik ezt a (lassú) folyamatot a kis csigával fémjelzett nemzetközi mozgalommá teszik.

    Februárban, a George W. Bush Gazdasági Tanácsadóinak Tanácsa (GTT) által kiadott jelentés felvetette, hogy a gyorséttermi dolgozók a jövőben gyári munkás kategóriába sorolódhassanak. „Amikor egy gyorsétterem elad például egy hamburgert, akkor vajon ’szolgáltat’, vagy különböző inputokat kombinál egy termék ’legyártásához’?”- tette fel a kérdést egy GTT jelentés.
    A Bush kormánynak számos előnye származna a gyorséttermek ’gyárként’ való újrasorolásából. Egyetlen tollvonással mintegy 3,5 millió gyáripari állást adna hozzá az USA gazdaságához, egy olyan időszakban, amikor az ilyen állásokat gyors ütemben exportálják a tengerentúlra. Statisztikai szempontból ez a lépés az USÁt olcsón termelő versenytársaktól fenyegetett öregedő nagyhatalomból ismét gyáripari nagyhatalommá tenné. A gyorsétel iparnak, a Republikánus Párt erős támogatójának pedig lehetővé tenné, hogy az amerikai gyáripar által élvezett adókedvezményeket igénybe vegye.
     A GTT elnöke, N Gregory Mankiw javaslata miatt nevetség tárgyává lett a sajtóban, és terve valószínűleg nem jut sehova. Ennek ellenére volt benne logika. A gyorsétel igenis ipari étel, valószínűleg a földkerekség leginkább feldolgozott ételfajtája, és azoknak az alacsonyan fizetett munkásoknak, akik felolvasztják, újramelegítik, és újraalkotják, legalább olyan unalmas, magasan szabályozott és szigorúan ellenőrzött munkájuk van, mint a 19. századi textilmunkásoknak lehetett. Ráadásul a gyorsétel-ipar szülőatyjai valószínűleg nem bánták volna a gyáripari besorolást. A futószalag filozófiájának importja az éttermi konyhába az egyszerű innováció, ami Ronald McDonald globális hódításáért felelős.
    A gyorsétel-ipar 1948-ban született. Richard és Maurice McDonald egyre inkább belefáradt a sikeres san bernardinoi autós éttermük üzemeltetésébe. Fárasztotta őket, hogy folyamatosan új pincérlányok után kellett nézniük, akik a rendeléseket a kocsikhoz vitték. Unták, hogy folyamatosan pótolni kellett a tinédzser vendégek által eltört tányérokat és poharakat. De leginkább, belefáradtak abba, hogy magas fizetést kelljen adniuk a képzett szakácsoknak.
     McDonaldék tehát úgy döntöttek, bezárják autós éttermüket, és helyette egy forradalmian új éttermet nyitnak. A fivérek az átalakítást az összes pincér és szakács kirúgásával kezdték. Egyszerűsítették az étlapot, képzetlen munkaerőt alkalmaztak és a munkásokkal ugyanazt a feladatot csináltatták újra meg újra. Az egyik ember csak sült krumplit csinált, a másik csak turmixot, egy harmadik pedig csak hamburgereket rakott össze. Azáltal, hogy megszabadultak a képzett dolgozóktól, hogy csak papírpoharakban- és tányérokban szolgáltak fel ételt és italt, hogy megkívánták, a vevők sorban álljanak a rendelésért, az új Gyors Kiszolgálási Rendszer lehetőé tette, hogy a McDonald fivérek gyors, olcsó ételt áruljanak.
     Az új étterem azonnal sikert aratott. Tökéletesen illett a háború utáni Dél-Kaliforniában kibontakozó új kultúrához – egy olyan autókultúrához, ami a sebességet, a kényelmet és a legújabb technológiát istenítette. Ray Krok, a turmixkészítő segéd, aki az 1960-as évek elején kivásárolta a McDonald fivéreket és Gyors rendszerüket később a világ minden tájára exportálta, vakon hitt a tudományban, a kémia által átalakított társadalom disneyi víziójában, ahol családok élnek boldogan műanyag otthonaikban, és utaznak kecses, nukleárisan hajtott autóikban.
     Kroc lelkesen hitt a tömegtermelés etikájában is. Az uniformitás és konformitás filozófiáját és a totális ellenőrzést, ami oly régóta irányította az acélhuzal gyártását, most nemcsak az ételgyártásra, hanem de az ételt elkészítő munkásokra is alkalmazták. „Rájöttünk, hogy … nem bízhatunk a nonkonformista emberekben” – jelentette ki Kroc. „Gyorsan konformistává tesszük őket… A szervezet nem bízhat az egyénben; az egyénnek kell bíznia a szervezetben.”
     Létezésének első két évtizedében a McDonald’s működési rendszerének nem volt komoly hatása az emberek életmódjára és étkezési szokásaira. 1968-ban csak 1000 McDonald’ étterem volt, mindegyik az Egyesült Államokban. Az étteremlánc helyi termelők százaitól vásárolta az alapanyagokat, friss darált marhahúst és burgonyát. De a gyors növekedés iránti vágy – és a cél, hogy a több ezer helyszínen minden pontosan ugyanolyan ízű legyen – nemcsak a McDonald’s beszállítói rendszerét, hanem az egész Egyesült Államok mezőgazdaságát is átalakította.
     A McDonald’s teljesen fagyasztott hamburger húspogácsákra és fagyasztott burgonyára váltott, és a maréknyi nagyvállalatra, amelyek ezeket gyártották. Ugyanakkor más gyorsétterem-láncok is országos méretűre nőttek, ami elősegítette a helyi éttermek, kistermelők, és független kisgazdák száműzését az iparból. Az 1970-es évekre a McDonald’s megkezdte tengerentúli terjeszkedését, s vitte magával mentalitását, melyet olyan jól kifejez a cég későbbi szlogene: „one taste worldwide” azaz „világszerte ugyanaz az íz”.
     Fél évszázaddal az után, hogy Richard és Maurice McDonald eldöntötték, kirúgják pincéreiket, a világ élelmiszer-kínálatát egy olyan agráripari komplexum dominálja, amelynek legfelsőbb fokát a gyorsétterem-láncok foglalják el. A Monsanto genetikailag módosított burgonyát fejlesztett ki, hogy a McDonald’sot tökéletesen egyforma sült krumplival lássa el – majd leállította az „Új Levél” termelését, amikor a McDonald’s úgy döntött, népszerűségi okokból kifolyólag nem vesz több ilyet. Amikor a gyorsétel-ipar szeretne valamit, a nagy élelmiszer-feldolgozók igyekeznek azt minél előbb előállítani.
     Bár sok étel, amit eszünk, ugyanúgy néz ki, mint amit egy generációval ezelőtt ettünk, ezek alapvetően megváltoztak. Ipari árucikké váltak, amelyeknek különféle összetevőik vannak (ízesítő, színezék, zsírok), és amelyeket különféle berendezésekkel gyártanak és állítanak össze. Egy, az Egyesület Államokban 30 éve vásárolt hamburgerben levő hús valószínűleg marhából származott, amit egy helyi hentes, vagy kis húsfeldolgozó üzem dolgozott fel. Ma egy tipikus hamburger húspogácsa több mint 1000 különböző marha húsát tartalmazza, amelyeket öt különböző országban tenyésztettek. Úgy néz ki, mint egy régi hamburger, de alapvetően különbözik attól.
     Íme a gyorsétel és a gyorsétel-mentalitás által okozott dolgok részleges listája: a regionális és globális kultúra homogenizálása; a földek beépítése, a bevásárlóközpontok elterjedése; az érzés, hogy minden hely ugyanúgy néz ki; az alulfizetett, borzasztóan kihasznált húsfeldolgozó munkaerő; a gazdagok és szegények közötti növekvő szakadék; a gazdasági hatalom koncentrációja; az agráripar befolyása a helyi és nemzeti kormányzatokra; a gyerekeket célzó szofisztikált marketing buzgalma; a háziállatok ipari nyersanyagként kezelése; a kimondhatatlan kegyetlenség, ahogy ezekkel az állatokkal bánnak; a rendkívüli mértékű lég- és vízszennyezés; az étel által okozott betegségek terjedése; ellenállás az antibiotikumoknak; kergemarhakór; magasan szárnyaló túlsúlyossági mutatók, amik az asztma, a szívbetegségek, a korai cukorbetegség magas mutatóit eredményezik; csökkenő várható élettartam; egy émelyítő, hamis, manipulatív, eldobható, műanyag világnézet, aminek egyetlen célja a profit.
     Ezek egyike sem volt elkerülhetetlen. A gyorsétel rendszert lépten-nyomon diadalra segítették az állami támogatások, a megfelelő szabályozás hiánya, a félrevezető hirdetések, és az a széleskörű tudatlanság, ami az olcsó, gyors ételek gyártását kíséri. Ez a rendszer nem fenntartható. Kevesebb, mint 30 év alatt is már rendkívül nagy károkat okozott. A gyorsétel-ipar összeomlik, ha fel kell vállalnia azokat a költségeket, amelyeket most a társadalomra hárít. A gyorsétel alternatívája egyértelműen a lassú étek.
     „Lassú étek” alatt nem a drága, ínyenc, szakács-hírességek által árult és divatos receptkönyvek tanácsai alapján készített ételeket értem. Olyan ételről beszélek, ami igazi, amiket helyi, organikus és fenntartható módszerekkel termeltek és dolgoztak fel. A legtöbb lassú étel népi étel. Az emberiség több ezer évig tudott létezni ChickenMcNuggets nélkül. És lefogadom, hogy jövőbeli létünk pedig azon múlik, tudunk-e nélküle élni.

Eric Schlosser a Megetetett társadalom c. könyv szerzője.

Megjelent a The Ecologist 2004. áprilisi számában.
Lefordítva és közzétéve a kiadó engedélyével.



  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében