Sosem győztem eléggé szánni azokat a szerencsétlen, nejlonszatyorba ejtett vagy újságpapírba csavart fuldokló halakat, amelyek nyomorultul csapkodnak meg tátognak. Sokkal tovább életben bírnak maradni a szárazon, mint mi a víz alatt, de ez nemhogy javítaná az életesélyüket, csak a haldoklásukat hosszabbítja meg. Jó tartósítószer a só, még jobb az E228 (kálium-hidrogénszulfit), persze a fagyasztást vagy a vákuumozást se becsüljük le!

Egyetlen tartósítási mód sem olyan hatékony és olcsó azonban, mint az élet. Vagy inkább valami annak látszó anyagcsere, amit az eljárás során körültekintően megfosztunk minden szabadságtól és méltóságtól, mely az életre jellemző. Élő állat húsa garantáltan nem indul romlásnak, a módszer ráadásul rendkívül takarékos, hisz az életet a természet a hús mellé adja, mintegy akció keretében.

A Tescóban a karácsonyra szánt pontyok zsúfolásig megtöltötték az akváriumot, a fölöttük damilon függő műanyag sirály pedig cinikusan árasztotta magából a szabad élet ígéretét. A szupermarket belső teréért felelős dizájnerek reflektálni óhajtottak a tényre, hogy az ünnepi asztalra szánt termékek még élnek. Könnyed közlésük: „Lám, a halacskák vígan fickándoznak a tóban! Nicsak, Sirály anyó ki is szemelt egyet közülük, jó falatnak ígérkezik!”

Olyan körülmények között, ahol élni nyomorúság, elpusztulni pedig megváltás, enyhén szólva ízléstelen a természet illúzióját kelteni. A húsevés talán szükséglet, talán nem, az azt övező gúnyolódás azonban csupán virtus, méghozzá a legvisszataszítóbb fajtából.

A Blaguss utazási iroda autóbuszok oldalán éktelenkedő hirdetése kétségkívül a műfaj koronázatlan királya. A trópusi utazás élményeitől megrészegült nőcske imádnivalónak találja a kezei közt tartott állat haláltusáját, és ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy éppúgy csücsörítsen, akár a fuldokló:

„Milyen édes az élet itt a pálmafák tövében, ugye, halacska? Cuki, ahogy a szájaddal csinálod! Hamm! Gyere, én is pusszantok! Hogy dülleszted a szemedet! Imádlak!” Mennyire szexi! Milyen önfeledt! Ember és hal együtt örül! Hogy a halacska ne örülne?! Csak mert szárazon van? Hát miért nem szól akkor?! Hang se jön ki a száján! Na ugye, hogy örül! Jó, hogy örül, te is örülnél, ha egy ilyen jó gáré akarna csókolgatni, hát nem?!

Képzeljük el, hogy egy kopoltyús lény időnként elragad egyet-egyet közülünk, s amint a víz alatti mélységben fuldokolva rángunk, kéjes tánccal utánozza kapálódzó mozdulatainkat! Felfedezi haldokló testünk spontán mozgásának szemet gyönyörködtető esztétikumát, közös táncunkat pedig lefotózza, abból plakátot készít, s azzal hirdeti mindenfelé a tenger mélyén, hogy ő aztán tud élni.

Volt idő, amikor az élet kioltásának misztériuma volt. Az ember tisztelettel adózott az állatnak, akinek húsával önmagát és utódait táplálta. Elvette az életét, de meghagyta a méltóságát. A ma embere futószalagon ömleszti éhes milliók szájába a húst, melynek termelése során az élet dimetil-dikarbonáttal bármikor helyettesíthető.

Az éhes milliók tömege sokunk szemében talán elfogadhatóvá teszi a hústermelés halálgyárainak nagyüzemi rendszerét, tudunk-e azonban ehhez hasonló mentséget kitalálni arra a saját nagyszerűségének érzésében dagonyázó önfeledt kivégzésre, amely a busz oldalán zajlik? Az emberi faj története során sokszor hanyatlott már sötét elborultságba, de talán soha ilyen ideológiamentesen, soha ilyen flegmán, soha ilyen öntudatlanul, mint napjainkban.

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 23. számában.

***