• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

A pokol akkumulátorai

2011.05.01. /

Elektronikai berendezéseink többségéhez a gyártók olyan nyersanyagokat is használnak, amelyek bányászatát Afrikában háború, kínzás, nemi erőszak, gyerekmunka és a természet tönkretétele kíséri. Pedig lehet máshogy is: a gyémántoknál már sikerült ezeket kiküszöbölni.  

Több száz kimerült ember pihen a földön kis csoportokba verődve a kongói menekülttáborban. Van, aki alszik, egy anya a gyerekét szoptatja, valaki csak néz maga elé azon tűnődve, vajon mikor lesz már ennek vége. Tapasztalatból tudják, hogy nincs válasz. Nem először vannak több száz kilométerre otthonuktól, a semmi közepén. Halott szeretteiket hátrahagyták, és csak a humanitárius szervezetekben bízhatnak. De ma már legalább sokuk zsebében ott lapul egy mobiltelefon. Így nem kell évekig, évtizedekig – sokszor eredménytelenül – kutatniuk elveszett családtagjaik után. Ha még életben vannak, talán el lehet őket érni. A telefon áldás. És pokol.

Hogy mi a kapcsolat a mobiltelefon és egy kongói menekülttábor között? Látszólag semmi, valójában mégis nagyon sok közük van egymáshoz. Miután 1994-ben Ruandában a hutu szélsőségesek lemészároltak mintegy 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut, a felelősök átmenekültek a szomszédos Kongóba, amelyet akkor még Zairének hívtak (ma pedig hivatalosan Kongói Demokratikus Köztársaságnak, megkülönböztetve nyugati szomszédjától, a Kongói Köztársaságtól – a szerk.). Innen akarták támadni Ruanda újonnan alakult tuszi kormányát. Erre Ruanda 1996-ban megszállta Kongót, hogy felkutassa a hutukat, két évre rá pedig kitört Afrika legvéresebb háborúja. Az első, majd a második háborúban részt vett tizenkét állam és számos egyéb csoport: politikai pártok, katonai vezetők, lázadók és üzletemberek.

 

Az etnikai gyűlölködés csak a felszín

Mert ekkor már nem puszta etnikai gyűlölködésről volt szó, a tét Kongó természeti kincsei (is) lettek. Koltán, kobalt, ón..., vagyis elképzelhetetlen mennyiségű pénz. A koltán ércéből nyert fém, a tantál elengedhetetlen a mobiltelefonok, számítógépchipek, Play Stationök alkatrészeinek gyártásához, de szükség van rá a kamerákhoz és fejhallgatókhoz is. Az anyag megtalálható minden akkumulátorral működő elektronikai készülékben, továbbá a tévékben, hallókészülékekben is. A kobaltot a lítiumos akkumulátorok gyártásához használják.

Minél nagyobb a kereslet az elektronikai termékek iránt, annál nagyobb az igény a nyersanyagok iránt is. 1994-ben egy kiló koltán öt dollárt ért, ma nyolcvanat fizetnek érte. Kongó alatt rejlik a világ jó minőségű koltán- és kobaltkészletének jelentős része, emiatt az ország keleti felén a kilencvenes évek végétől különböző érdekcsoportok, üzletemberek és hadurak harcolnak egy-egy ásványkincsben gazdag terület megszerzéséért. Miután uralmuk alá vonnak egy régiót, kitermelik a nyersanyagot, és a bevételekből még több fegyvert vesznek, aztán még kegyetlenebbül harcolnak egy új lelőhelyért.

Egy 2001-es becslés szerint csak a Ruanda által megszállt területeken a hadsereg havi húszmillió dollárt nyert a koltánkitermelésből. A háborúnak hivatalosan vége, de a mai napig rendszeresek az összecsapások a nyersanyagban gazdag régiókban, főleg ott, ahol bőven van arany, gyémánt és kassziterit is (ez utóbbi egy óntartalmú ásvány).

Filmajánló: Véres gyémánt [Blood diamond], 2006-os amerikai film. Rendezte: Edward Zwick, főszerepben: Leonardo di Caprio. Az Odeon videotékákból kölcsönözhető DVD-n.

A kincsből a lakosságnak és a természetnek csak a felfoghatatlan mértékű szenvedés jut. Tömeges kínzások, gyilkosságok, a nők szisztematikus megerőszakolása, menekülők százezrei – a Kongói Demokratikus Köztársaság egyes részein ez ma is mindennapos.

Becslések szerint az elmúlt tizenöt évben közel öt és félmillió ember halt meg a kongói harcok miatt, a második világháború óta ez a legtöbb áldozatot követelő fegyveres konfliktus. Még mindig naponta több mint ezren vesztik életüket az országban, elsősorban a háború okozta éhezés és járványok miatt.

 

Kiskorúak a bányákban, nők  a prostitúcióban

A koltánt és kobaltot rejtő területeken a nőket, gyerekeket megerőszakolják, a férfiakat megkínozzák: a lakosság menekül, a fegyveres bandák pedig kezdhetik a kitermelést. A helyben maradtakat rettegésben tartják, és kényszermunkára viszik őket a bányákba. Mások viszont mindent feladnak, hogy ide jussanak, mert azt hiszik, hogy az itt szerzett jövedelemből eltarthatják otthon hagyott családjukat – Kongóban mindenfelé találni magukra hagyott és nélkülöző feleségeket, gyermekeket. De a vándoroknak csalódniuk kell.

A napi 14-16 órás robotért a fizetség jó esetben 1-3 dollár, már ha egyáltalán kapnak valamit. Mivel ez a megélhetésre sem elég, a munkások jó része adósságot halmoz fel, és addig kell maradnia, amíg nem sikerül valahogy törlesztenie. A közel kétmillió „bányásznak” általában nincsen semmilyen szakmai tapasztalata, a munkabiztonság ismeretlen fogalom.

A szerencsétlenek omladozó gödrökben és mélyedésekben több tíz méter mélyre másznak le mindenféle biztonsági felszerelés nélkül, hogy csupasz kézzel ássák ki a nyersanyagot – a halálos balesetek számát felbecsülni sem lehet. Orvosi ellátás persze nincs, a balesetet szenvedők vagy betegeskedők teljesen magukra vannak utalva.

Kongó több száz kisebb-nagyobb bányájában a becslések szerint ötvenezer kiskorút is dolgoztatnak. Elsősorban a szűk járatokban alkalmazzák őket, másrészt pedig szállítóként dolgoznak. Harminc-ötven kilós zsákokkal a hátukon száz-kétszáz kilométert kell gyalogolniuk a kibányászott nyersanyagokkal. A családok széthullanak.

A bányákat uraló csoportok által megerőszakolt nőket férjük sokszor elutasítja. Ők a messziről jött férfiak által igénybe vett szervezett prostitúcióban kötnek ki, mert ez az utolsó lehetőség az életben maradásra. Rengeteg kislány testét bocsátják áruba, minél fiatalabb valaki, annál többet ér. Az óvszer nélküli szexuális kapcsolatok és a nem megfelelő higiéniai körülmények miatt folyamatosan nő az AIDS-es és más nemi úton terjedő megbetegedések száma. Az ENSZ becslései szerint Kongóban ma több mint kétmillió HIV-fertőzött van, ez a szám napról napra nő.

A bányászat lefoglalja az összes munkaerőt, emiatt szinte teljesen megszűnik a földművelés. Az alapvető élelmiszerek ára ettől úgy megdrágult, hogy a legtöbb ember nem tudja megfizetni. Így aztán az ásványokban gazdag nemzeti parkokban levadásznak mindent, ami ehető: gorillákat, okapikat, elefántokat. A gorillák már a kihalás szélére kerültek, az egyik nemzeti parkban 350 elefántcsaládból kettő maradt. Mivel a bányák minden hatósági ellenőrzés nélkül működnek, az erdőket is kivágják, a hulladékot szétszórják, és veszélyes anyagokkal szennyezik a földeket, folyókat. Ez nemcsak a kongói valóság: számos afrikai országban történik hasonló, köztük Sierra Leonéban és Mozambikban. 

 

A (fel)vásárló felelőssége is

A bányákban tapasztalható pokoli körülményekért elsősorban a fenntartókat terheli a felelősség, de hibásak az elektronikai termékeket előállító nagynevű cégek is, amelyek megveszik az így termelt nyersanyagot. Ezeknek a vállalatoknak nyomást kellene gyakorolniuk a bányásztársaságokra, hogy teremtsenek biztonságos körülményeket, ne engedjék a gyerekmunkát, és fizessék tisztességesen a dolgozókat.

A gyártókat erre nemzetközi szabályozás kényszeríthetné, ahogyan a gyémánt esetében történt. Az ENSZ, a gyémántipar képviselői és a kitermelő országok a Kimberley Egyezményben rögzítették, hogy felülvizsgálják a drágakövek származási helyét, és megakadályozzák, hogy az eladott gyémántokból fegyveres konfliktusokat pénzeljenek. Azóta a kereskedelem minden résztvevője köteles igazolni, hogy terméke legálisan üzemeltetett bányákból és jogilag tiszta üzletből származik.

Az egyezménynek köszönhetően a gyémántpiacon sikerült mintegy 2-3%-ra csökkenteni a „véres gyémántok” arányát. Ilyen szabályozás nem valósul meg önmagától. Nélkülözhetetlen hozzá a sajtó által jól informált tudatos fogyasztók kritikus tömege, akik felhívásaikkal, bojkottjaikkal, leveleikkel nyomást gyakorolnak a kereskedőkre. Felelős módon előállított termékekre van szükség, beleértve a gyártás és a kitermelés minden egyes fázisát. Csak így lehet elérni, hogy a „szabadságunkat” jelentő mobiltelefonok és egyéb elektronikai termékek mások számára ne nyomort, kiszolgáltatottságot vagy halált hozzanak.

 

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 21 számában.

Kép [cc] julien harneis



  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében