Inkább menjek el a közeli Tescoba, az is van olyan érdekes. Megfogadtam a jó tanácsot, és valóban tíz percen belül ámuldozhattam az óriásbolt szebbnél szebb portékáit mustrálva. Amikor befejeztem a nézelődést, illemtudóan (no meg, hogy ne nézzen mérgesen a biztonsági őr, ha üres kézzel távozok) kiválasztottam három nyalánkságot az élelmiszerosztályon és beálltam a legrövidebb sorba. Előttem három vidám, buliedzett fiatal, két fiú, egy lány teli bevásárlókocsival (kóla, csipsz, miegymás). A pénztáros néni kérdezés nélkül letép nekik egy maroknyi Tesco-gazdaságos ingyenszatyrot. Ez nagyon megtetszett a fiataloknak, mert egyre újabbakat kérnek. Valószínűleg heccből, mert jóízűen kacagnak közben. A néni jobb keze rutinosan zongorázik a pénztárgépen, míg bal kezével egyre gyorsabban tépdesi a szatyrokat. Ùgy a tizenödökiknél elunja, és mérgelődik, hogy nem egyesével kellene az árut a szatyrokba tenni. Erre újabb derültség támad. Halkan megjegyzem, hogy esetleg el kellene kérni a vásárlóktól a zacskók termékdíját. Igen, valóban ezt kellene, mondja a néni, és én csodálkozom, hogy miért a legértelmesebb dolgozók vannak a multik céghierarchiájának alján. Aztán amikor sorra kerülök, csalódnom kell. A néni engem is „megkínál” két zacsival. Mondom, köszönöm nem kérem, van hova csomagolnom. De ő erre könyörtelenre vált: „Ez a szabály, külön kell egyet adnom a mélyhűtött árunak, egyet pedig a többinek”. Ès már dobja is felém a vita tárgyait. Fizetek, majd ott hagyom azokat. Ő is. Döntetlen. Vagy mégsem? Most végül is ki fizette ki a kényszerű adományt? Ès a fiatalok mókáját? Vajon a Tesco és társai az áraikba építették be a (valljuk be) nevetséges termékdíjat, vagy a dolgozóik béréből vonják le azt? Vajon hova kerül az évi sok millió ránktukmált szatyor? A depóniára, erdőszélre, vagy elégetik azokat? Azt hiszem, a többi között ezen a téren is lesz dolga a zöldtárca új vezetőjének.