• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Olcsó divat – milyen áron?

2009.02.18. /
Továbbra is nyomorban tengődnek az olcsó európai divatruházatot, például a Tescoban kapható ruhákat előállító tengerentúli munkások – mutat rá a War on Want legújabb jelentésében.

A fejlődő országokban élő kizsákmányoltakért, a jogtalanságok, a munkásnyúzó üzemek (sweatshopok), az emberi jogok két lábbal való tiprása ellen fellépő jogvédő szervezet, a War on Want 2006-os vizsgálatát követően 2008-ban ismét kielemezte, mi a helyzet a brit ruházati kiskereskedelmi láncok, az Asda, a Primark és a Tesco bangladesi beszállítóinak munkakörülményeit, béreit és érdekvédelmi lehetőségeit illetően.

Az eredmény lesújtónak bizonyult: miközben a kereskedelmi vállalkozások óriási nyereségeket könyvelnek el, „munkásaik" fizetése a létminimum alatt van a heti 80 óra munkáért cserébe. Mindez azért is érdekes, mivel a Tesco és az Asda is alapító tagja az Etikus Kereskedelmi Kezdeményezésnek (Ethical Trading Initiative), amely a munkakörülményekre vonatkozó ajánlásokat ad azoknak a gyártóknak, amelyek termékeiket Nagy-Britanniában értékesítik.

Az Etikus Kereskedelmi Kezdeményezés (Ethical Trading Initiative, ETI) a Brit Nemzetközi Fejlesztési Minisztérium közreműködésével 1998-ban felállított non-profit szervezet. Az ETI célja, hogy a vállalatok, civil szervezetek és szakszervezetek között elősegítse és fejlessze a vállalati felelősségvállalási irányelvek (CSR) bevezetését, amely magában foglalja a beszállítói láncot és a munkafeltételeket is. Az ETI olyan munkajogi követelményeket fogalmaz meg, amelyek összhangban állnak a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organisation, ILO) alapegyezményében és a vonatkozó nemzeti jogalkotásban szereplő követelményekkel. A kezdeményezéshez csatlakozó vállalatok ezek betartását vállalják önkéntesen. 

 

Munkaórák

A riport készítői egyetlen olyan bangladesi gyárat sem találtak a megvizsgáltak között, ahol egy munkanap 8 órából állna, jóllehet a helyi munkajogi törvény szerint egy átlagos munkahét 48 órából áll - napi nyolc óra, heti hat nap alatt. A törvény a kötelező túlóráztatást is tiltja; a dolgozók hivatalosan naponta két órát túlórázhatnak, amelyek számát egy hétre levetítve 12 órában maximálták.

A valóság azonban ennél sokkal sötétebb képet mutat: akadt olyan üzem is, amelynek alkalmazottait heti 50 óra túlórára kötelezték a szoros határidők miatt.

Farzana, a Tesco-nak és Asdának beszállító gyár alkalmazottja hosszú munkaidejéről számolt be a jogvédőknek: „amellett, hogy rendszeresen 12 órás műszakokba osztanak be, havonta számos éjszaka is túlórázom - az sem ritka, hogy hajnali háromig kell dolgoznom".

A megkérdezett munkások többsége legalább heti hat napot, háromból egy munkás pedig hét napot biztosan dolgozik hetente, csak hogy családja túlélését biztosítsa. A ledolgozott órákat ugyanakkor a munkaadók nem tartják nyilván, vagy a nyilvántartásokat utólag meghamisítják, a béreket pedig a munkások állítása szerint gyakran csak a hónap közepén, a túlórapénzeket pedig még annál is később fizetik ki.

 

Fizetés

A jogvédő szervezet által megkérdezett munkások 48 órás munkahéttel számolva 1663 - 2900 bangladesi taka (4720 - 8100 forint) között vihetnek haza havonta, túlórapénz nélkül. Saját és családjuk megélhetéséhez azonban a War on Want becslése szerint körülbelül 5333 taka (mintegy 15200 forint) lenne elég. A dolgozók átlagkeresete (2280 taka) ahhoz is kevés, hogy gyermekeiket napi háromszor etessék. S bár ez lenne az ETI tagság egyik feltétele, sem az Asda, sem a Primark, de a Tesco sem tervezi, hogy megkezdené a bérek felzárkóztatását a létminimum szintjére - állítja a szervezet.

A létminimum az a pénzösszeg, amely biztosítja a folyamatos életvitellel kapcsolatos - a társadalom adott fejlettségi szintjén hagyományosan alapvetőnek minősülő - szükségletek (mint a tápláló élelem, tiszta víz, lakhatás, ruházkodás, oktatás, egészségügyi ellátás, közlekedés és némi igény szerinti költőpénz) kielégítését.

Zaklatás

A megkérdezett női munkások 60%-a munkahelyi megaláztatásokról, szexuális zaklatásokról és trágár hangnemről számolt be a jogvédőknek. Tekintve, hogy ez a téma tabunak számít a bangladesi társadalomban, a valódi szám ennél sokkal nagyobb lehet a War on Want szerint. A kultúra mellett az érdekvédelem hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy a nők inkább elhallgatják és elszenvedik mindezt, mintsem megélhetésüket kockáztassák.

 

Az érdekvédelem teljes hiánya

A dolgozók érdekvédelmi szervezeteket továbbra sem hozhatnak létre, a gyártulajdonosok ugyanis minden ilyen jellegű kezdeményezésnek elejét veszik. Nazera, egy az Asda és a Tesco számára szállító gyár munkásnője szavaival: „amint valamiféle szervezkedésbe, szakszervezet megalakításába kezdenének a dolgozók, a vezetés rendőröket hív, hogy megbüntesse őket, vagy pedig hamis vádakkal jelentik fel őket".

A War On Want által vizsgált bangladesi gyárak egyikében sem tömörülhettek szakszervezetbe a munkások, jóllehet a Tesco, az Asda és a Primark „odahaza" maximális tiszteletben tartja a dolgozók jogát ahhoz, hogy érdekvédelmi szervezetet alakítsanak. Külföldi munkásaikat mégis megfosztják ezektől az alapvető jogoktól, ráadásul az ETI szabályaival szemben teszik ezt.

 

A gyárak ellenőrzése

Az érintettek - a Tesco, az Asda és a Primark - cáfolták, hogy mindezek a jogtiprások kiderültek volna beszállítóik ellenőrzésekor. Ugyanakkor már a 2006-os War on Want jelentésben megszólaltatott tengerentúli munkások is rávilágítottak, milyen alapvető hibák, hézagok „csúsznak be" egy-egy ilyen ellenőrzés során.

A „felülvizsgálatokat" ugyanis a cégek maguk végzik saját beszállítóiknál, évente egyszer, az időpontot jó előre bejelentve. Így aztán a bangladesi gyárvezetőknek éppen elég ideje jut arra, hogy rendbe szedje a dolgokat, és betanítsa a munkásoknak, mit szabad mondaniuk, ha esetleg az ellenőr kérdezősködne.

A vállalatok egy része elismerte, hogy a War on Want jelentése hűen tükrözi a ruházati ipar dolgozóit sújtó problémákat, mások pedig azt állították, hogy már az előre be nem jelentett ellenőrzések bevezetésén dolgoznak. Addig azonban, amíg a munkások csak a gyárvezetés szövetségeseit látják az ellenőrökben saját érdekeik képviselői helyett, a valós helyzet továbbra is rejtve marad.

 

Mindezt miért?

Az ágazatban manapság a gyorsaság számít a leginkább: a gyártók minél hamarabb akarják elérhetővé tenni a legutolsó divatot az utca embere számára is - s persze, elérhető áron. A gyorsan változó divat és az olcsó árak végül azt az üzenetet közvetítik a vásárlóknak, hogy a ruhák „eldobhatóak", csak pillanatnyi értékük van.

Az egyre rövidebb átfutási idők, a felfokozott mennyiségi követelések óriási nyomást gyakorolnak a beszállítókra. Az alulfizetett munkásokat így aztán még többet dolgoztatják, ugyanannyi pénzért.

Gazdaságosság Tesco módra
A War on Want hat olyan bangladesi üzemben vizsgálódott, amelyek három brit kiskereskedelmi lánc, az Asda, a Primark és a Tesco beszállítói. Magyarországon ezek közül csak a világszerte 3728 üzlettel rendelkező Tesco van jelen; 1996 novemberében nyitotta meg Budapesten első hipermarketjét. Szerettük volna megtudni, mekkora mennyiséget ad el a Tesco hazai áruházaiban az érintett bangladesi ruhákból. Talán nem is annyira meglepő módon az áruházlánc hazai vezetése a sokadik telefon és email ellenére sem reagált érdemben kérdésünkre.

 

Az önkéntes vállalások helyett

A War on Want jelentése rámutat: az érintett brit kiskereskedelmi láncok a megoldási törekvések ígérgetése ellenére sem tettek érdemben túl sokat beszállítóikért az elmúlt két év során. Önkéntes vállalásaik egyike sem emelkedett törvényerőre, agresszív felvásárlási üzletpolitikájuk pedig teljesen el is lehetetleníti ezen elvek gyakorlati megvalósítását.

A valódi elköteleződés hiányában az igazi megoldást a tengerentúli munkások jogaira vonatkozó szigorúbb állami szabályozás jelentené a kis eredményességet mutató önkéntes CSR (a vállalatok társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatos) irányelvek és „gyakorlatok" helyett.

 

Mit tehetsz?

A War on Want nem hirdet bojkottot a fent említett kiskereskedelmi láncok ellen. Egy ilyen akció ugyanis még kilátástalanabb helyzetbe sodorhatná a dolgozókat, akik végül állásukat is elveszthetnék.

A Tesco Magyarországon is büszkén hirdeti felelősségvállalását a "Bánjunk úgy az emberekkel, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak", illetve "A legkisebb is számít" szlogenekkel.

Írj a cég hazai vezetésének, hogy amennyiben komolyan gondolják mindezt, tisztelettel kéred, tegyenek valamit azért, hogy nyugodt lelkiismerettel vásárolhass a cég által forgalmazott ruhákból. Gyakoroljanak nyomást beszállítóikra, hogy azok munkásai rendes bért kapjanak és élhessenek az őket megillető munkavállalói jogokkal.

A levelet címezd JamesMcCann-nek, a Tesco Globál Áruházak Zrt. igazgatójának, a vera_kaloczy[kukac]tesco-europe.com címre.

 

A kutatásról

A jelentésben feltárt visszaélések, jogtiprások nem elszigetelt példák, hanem általánosan jellemezik a bangladesi ruhagyárakat. A War on Want elemzői a 2006-os vizsgálatot követően 2008-ban ugyanabba a hat gyárba tértek vissza, amelyek az Asda, a Primark és a Tesco tipikus beszállítói.

A kutatók 2008 augusztusa és szeptembere között összesen 115 dolgozóval készítettek riportot. Mivel a megkérdezettek majdnem mindegyike késő estig dolgozik, az interjúk általában este 8 után készültek, általában a riportalanyok otthonában, a nőkkel általában vacsorakészítés közben (tekintve, hogy minimális szabadidejük van).

 

Kép [cc] route79



  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében