Tán gondolhatna még a fölbe süppedő házacskákra, az árnyas kis dűlőkre a budai hegyek felé, s felidézheti a régi rómaiakat is, kiknek múltja az olvadós vályogházaknál sokkal mélyebbre van eltemetve. Eszébe jut talán az Árpád-híd, mely Pesttel összeköti ugyan e várost, de ami ugyanakkor Óbudát ketté metszette egykoron – még látni egy sárga keramittal kirakott utcát, mi a templom mögött haladt a Fő tér felé, s most szakadtan áll a híd tövében, alig valamire a Flórián üzletközponttól, s Óbuda lakótelepeitől. Ennek az utcának a sarkán lakott Krúdy Gyula, s bizonyosan végigsétált ő is a svábos pontossággal kimért, domború kövezetén. Ha itt kezdünk nosztalgikus hangulatú andalgásba vagy akár kimért gyaloglásba biztos, hogy nem méterben mérhető távolságokat teszünk meg különös utazásunk során.

Az óbudai lankákon, ahol ma a kereskedelem profán óriásai, a bevásárlóközpontok terpeszkednek gőgösen, valamikor csöndes szőlők gabalyodtak a nyári napban, hogy az elkövetkező években is legyen az uraknak mivel elfelejtetni siralmas sejtéseiket jövőjük felől. A Bécsi útig nyúltak ezek a kertek, ahol viszont már elkezdődött a mindennapok örömeit kockás abroszon kínálgató kocsmák és kerthelyiségek „tarka-barka” Univerzuma. Egy kettő ma is üzemel, s bár ezek nem olyan ősiek, hogy megfejthetnék elődeik legendás hangulatát, azért illik tiszteletünket tenni asztalaik között. Ott van mindjárt a Kerék, hol barátságos pincérek noszogatják a szakácsokat, s esténként egy idős muzsikus zajong a tangóharmonikán mindenféle régi „klasszikust”. A bor persze már itt sem a helyi lankákon érett szőlőből való, mert már szőlő sincs, csak a kopasz lejtők vannak errefele; az egykori gazdák szorgalmát felparcellázták, és munkásságukra rábetonozták a jövő alapjait.

Zsákszám veszik itt a hajdani házakat, honnan kihaltak már a régiek, s azonnal bontani is kezdik mindet, hogy a helyükre valami komfortosabbat építhessenek. Az Újlaki templom alatt a híres Kolosy téri piac is átalakult, amikor a környező házak állapota menthetetlenül megromlott, s beindították a rekonstrukciót. Ez feltétlenül bontással járt akkor is, s hiába építettek a régiekkel méretben megegyező épületeket, papírmaséból és csokoládépapírból nem lehet barátságos házat, világot teremteni. Fényreklámjaival, ruha nagykereskedéseivel, bárjaival és kínai falatozóival olyan ma is, mint valami szegényes „diznilend”, hová csak végleg megtébolyodni járnak a hölgyek és az urak. Ha az az egy megroppant gerincű, koszlott gúnyájú üveges-asztalos műhely nem állna közöttük, mint valami dühös kis aggastyán, alig valami emlékeztetne arra, hogy itt egykor valódi élet is működött, s nem csupán a munkatársaik megelégedésére, a Hármas-határ hegy aljában zöldövezeti luxus székhelyet építtető cégek fecsegő alkalmazottai érkeznek egy-egy vitaminos ebédre ide. De az a hexensusszos házikó ott ácsorog, kissé tanácstalanul ugyan, de igen eltökélten, s még az üveges is gyártja az ajtókat, ablakokat, ami továbbra is némi reményre adhat okot. Hajdanán nyilván e mester is a Vadászba járt egy jó szarvas pörköltre, vagy egyenest a szemben zsibongó Kolosyra, ahol vagy a bolgár kertésznél evett akkora sült tököt, mint a saját ábrázata, vagy az igen bőségesen illatozó Laci konyhában oldalast házi savanyúval. Volt ezen a piacon minden, amit a föld megterem, s talán még a kofákat is a föld termette, olyan barnák voltak és ráncosak, mint saját kiskertjeik.

Nincsen meg belőlük már semmi, csak az Amfiteátrum áll nem messze innen, melynek ormáról Nyúl urat letaszította a felbőszült tömeg Fábry Hannibál tanár úr című filmjének záró képein. Az Amfiteátrumtól két lépésre üzemelt a Bástya söröző, hol, bizonyos mondák szerint, a rendszerváltás előtti, ellenzéki értelmiség gyűl össze alkalmasint, s minek a helyén ma pekingi kacsát mérnek menüben, vagy csak úgy. Megváltozott a rendszer, bizony errefelé. A piac és a Bástya közt volt a régi Sípos vendéglő, hová még Nagy László ült be egy halászlére, ám amely étterem szintén átalakult üzemmé, hol akkora adagokat mérnek, hogy nincs hozzá elég fűszerük, s valahogy idejük se marad kifőzni minden zamatot a húsból, a halból, a túrós csuszát sem roppantják már meg a sütőben tálalás előtt, annyira kell kapkodniok. Az öregek se járnak már ide. Nyakkendősen, kalapban mennek inkább a boltba, némelyek még felöltőt is hordanak, valahogyan így szokták meg, nyáron is, nehogy azt higgyék, elment az eszük. Ezek az emberek emlékeznek még valamire a borban is, egy ízre, amit immár örökre nélkülözniük kell, de amit addig keresnek, míg maguk gombolják be inggallérjukat.

Ezek mind igen tevékeny emberek voltak, nem álltak szemben az idővel, mint a maiak, s talán éppen ezért volt változhatatlan az életük. Olyan kövekből, oly téglákból építkeztek, hogy szikrát vet rajtuk a véső ma is, nem adják könnyen maguk. Sokszor bejártam nézelődni a bontások közé, téglát is gyűjtöttem, címeres pecséttel a közepén, s elálldogáltam a régi falak között. Mit kerestem? Nem is tudom. A tavaszt az udvaron?

Egyszer, épp a belvárosi „mészárszékek” nyűzsgéséből baktattam hajnalban haza, elhatároztam, hogy betérek egy dróttal kerített, lezárt tornácos udvarba, melynek közepén diófa ágaskodott a lerontott falak fölé. Bontották azt is, már csak az utcai főfalak álltak, a kapu kerékvetői, a tornác oszlopai s mellettük a dongás pince lejárata. Előre elterveztem ezt a felfedezést, volt nálam gyertya is. Igen különös benyomásaim maradtak e kalandról. Valahogy azt próbáltam rekonstruálni magamban, ahogy a valamikori gazda leszaladt még egy kis kolbászért, borért, befőttért éjszaka, hogy éppen elalvás előtt megkönnyítse álmait.

Óvatosan lépkedtem lefele a szúette lépcsőzeten, s közben pislákoló gyertyám rémisztő árnyékokat vetített a terméskövekre. Annyira jól sikerült ez az képzelődés, hogy meg sem lepődtem volna, ha egy vég szalonnával a kezében ama bizonyos gazda valóban szembe jön velem. Zseblámpát kellett volna hoznom, gondoltam, akkora volt a sötét. A gyertyától elszokott már a szemünk. Ma már csak a nőket kábítani jó, vagy arra, hogy beborozva ijesztegessük magunk. Mindenesetre masszív pincének bizonyult, a telefonomnak vétele se volt odalenn, s ez, kivételesen, meg is maradt – valami kultúrközpont épül a régi termek felett, a régi téglából, s a ház régi formája szerint. Még a régi konyha egy teljes falszakaszát is változatlanul hagyták, s úgy építették köré az újakat. Ez valahogy nagyon megnyugtató. Ha arra járok majd, tudni fogom, amit ez az ősi ház tudott csak a bölcsen sustorgó diófa alatt, s pincekövei is régi ismerősként sóhajtanak majd felém, ahogy immár megismernek a boltosok is lassan s a pincérek, akik mind úgy döccentik felém fejüket, olyan higgadtan, mint a bölcsek, kik ismerik a változatlanból fakadó örök újjászületés misztériumát.

Már a régiségkereskedő is kinézett magának, s néha, morózusan, viszonozza is üdvözlésemet boltja előtt, hol rozsdás és kibicsaklott kacatok gyülekeznek a múltból, hogy megpróbálják elmondani még, amire már nem maradt idejük. Lehet persze, hogy mindez nem más, csak konfabuláció, képzelődés, valami elalélt állapot, melyben a kificamodott lelkivilágú ember némi nyugalmat talál, én mégis örömmel matatok a régi kacatok és regék között. Van ott sok minden, ami említésre méltó lehet: száz meg száz üzenet Abbáziából, ide Óbudára is küldtek szerelmi bíztatásokat a hajdani kisasszonyok, olajlámpák, leveses tál, melyből kiapadt az egykori ünnepek minden zamata, egy ezüst pálinkás kupica, amivel az árus szerint a szabadságharc után koccintottak huszárjaink, gramafon, tán a Halálos tavaszt játszotta egykor rendületlenül, ávós bőrkabát, munkásőr egyenruha, immár békésen eregetik áporodott szaguk a júliusi alkonyatban – tárgyak, mik átmasíroztak az emberek életén, belecsörömpöltek meghitt perceikbe, felforgatták vagy éppen elcsendesítették a mindennapjaik. Az ószeres a bolt előtt lócán üldögél a sarkon, és higgadtan olvasgatja napilapjait. Szeretném azt hinni, mindaz, amit ma fröccsöntenek, figyelmét nem kelti fel sosem. Amikor egy sovány, inas, idős ember siet el mellette, sietősen egymásra biccentenek, s ő olvas, a nyurga úr pedig szalad is tovább.

A vékonyka, mégis szíjas emberke nem ment messze, a szomszéd üzlet előtt megállt, s centi vastag szemüvege mögül pislogva előkaparászott egy vaskos kulcscsomót. A roló mögött egy vén könyvkötő műhely szunnyadozott, s Gutenberg világának pár kivénhedt bocskorosa, prés és táblavágó, nyugodt és kiismerhető mechanikák. Az öreget elnyelte ez a papír és ragasztó szagú világegyetem. Beléptem utána, izgatott kíváncsian, ahogy a pincébe ereszkedtem le annak idején. Kiabálva értekeztem vele, mert nemcsak látása, hallása is megromlott az évek alatt, s igazából nem is tudta, mit akarhatok. Nem is nagyon törődött velem, szaporán dolgozott egy könyvön, tán a Biblián, mit a közeli templom plébánosa adott be kötni, s csak úgy foghegyről válaszolgatott. Hanem amikor azt találtam kérdeni, mikoriak a masinák, mik csillogó fekete plasztronban, fényesre dörgölt réz kallantyúkkal olyan méltóságteljesen hallgattak a félhomályban, mint megannyi gondterhelt, sokat látott diplomata, akkor már az öreg is megállt. Abbahagyta a ragacsolást az asztalon, s fejét reszketősen emelte a szerkezetek felé. Valami igen bensőséges érzés járhatta át, mert még szemüvegét is megtörölgette komótosan, aztán odalépett a préselőhöz, és barátságosan rátámaszkodott egy fogantyúra, mitől az kedélyesen elnyikkantotta magát. Ők, kérdezte ünnepélyesen, s körbemutatott. Bólintottam. Ők nagyon öregek, mondta. Az ezernyolcszázas évek Németországából valók, sóhajtotta, s talán maga is elálmélkodott, milyen gyorsan szalad az idő. Még Bismarck volt a kancellár, kurjantotta végül megvidámodva, s büszkén megveregette a masina oldalát.

Hát igen! Az a kis keramittal kirakott utcácska is olyan büszkén lódul neki a világnak ma is, mintha még mindig a Fő térig futhatna rajta az ember, hogy valami igen boldog és magával méltán elégedett jövőre áldomást igyon egy kocsma lugasa alatt. Ám ha az ember végigsétál megmaradt alig száz méterén, mintha a világ végére érne gondolatban, s hiába látja a híd korlátait, a panelházak szürke tömbjeit, érzi, hogy mégsem úgy van az, nem új korszak indul onnan, hol a sárga utcácska véget ér, a semmibe nézve is tudja, ott a mesék birodalma kezdődik valójában el.