Az idézet egy 1573. március 8-án Bécsben kelt levélből való, melyben Miksa fordul Verancsics Antal érsekhez, hogy a híres magyar gyümölcsfajtákból saját kertjei számára oltóanyagot szerezzen. A szöveg latinul íródott, de a fajtaneveket Miksa magyarul jegyezte, ami arról árulkodik, hogy az akkori nyugat szemében legkiválóbb fajták közül nem egyet magyar eredetűként tartottak számon. Azt azért tudnunk kell, hogy hozzánk a legtöbbje keletről érkezett, majd némi nemesítés után került a kertkultúrára sokat adó nyugati államokba. Ezek a fajták aztán beolvadtak az európai alakok sorába, származási helyük és eredeti formájuk többnyire homályba veszett. Akadnak viszont az országban zugok, ahol még megtaláljuk ezeket a kiváló fajtákat, több száz éve változatlan formájukban, sőt, még régebbi, máshol sosem ismerteket is. Nem akármilyen helyek ezek, még a nevük is izgalmas: dzsungelgyümölcsösök. A Felső-Tisza vidékén, Szatmárban akad ezekből egy. Még.

Fintha István, a Hortobágyi Nemzeti Park polihisztora mesél a dzsungelgyümölcsösökről.

„Dzsungelgyümölcsös. Én személyesen nem szeretem ezt a kifejezést. Hangzatos ugyan, de a szóban forgó erdőket nevezzük inkább ártéri gyümölcsösnek. Enélkül is nagyon érdekesek, ugyanis nem emberi tevékenység hozta őket létre. Spontán alakultak ki: a víz hozta, madár hordta magok az ártéren szépen legyökereztek, és idővel erdőt alkottak. Azóta magról, sarjról újulnak. A középkorban már léteztek ezek a gyümölcsligetek – a besztercei szilváról például tudjuk, hogy patikában árulták. Ekkorra a szóban forgó fajták egy része már kialakult, mások pedig azóta fejlődtek ki – természetesen néhányuk az emberi kiválogatás eredményeképp. Azt azért tudnunk kell, hogy ez a kezdetleges nemesítés céljaiban és eszközeiben távolról sem volt azonos azzal, amit manapság művelnek. Mostanában csak az a fontos, hogy a gyümölcs látványos legyen, és gyorsan érjen. Íz dolgában úgy aránylanak ezek a mi ártéri gyümölcsfáink hozta terméshez, mint a boltban vásárolt csiperke az erdőben gyűjtött vadgombához. Sőt, a szilvák még bőségben sem maradnak el az intenzív fajták mögött: éréskor még átlagévekben is gyakran kell kitámasztani ezeknek a fáknak az ágait! Az ilyen szilvából készült lekvár pedig nem igényel cukrot, és nem penészedik.

Ezeknek az ősi fajtáknak a másik, talán még fontosabb értékük, hogy alig-alig kell őket istápolni. Nem nagyon van szükségük permetezésre, locsolásra, kapálásra. Kártevőkkel és betegségekkel szemben egyaránt ellenállóak. Az időjárás persze velük is elbánik néha, de a nemesített rokonoknál így is jobban bírják a tavaszi fagyokat, és a gyümölcsük is kiválóan eláll. Mikor még nem jöttek divatba ezek a mai agyonkeresztezett változatok, a téli szüretelésű almákhoz pl. nem kellett hűtőház. A feleségemmel egyszer tízfokos télben szedtünk az egyik almafáról egy kosárnyit. Hagytuk, hogy a szoba melegében kiengedjen, de a húsa ekkor sem puhult föl, és két hétig, amíg a kosár ki nem fogyott, mind ízletes maradt.

Aztán az ősi gyümölcsök neve is kedves az embernek. Csak néhány: kozma-, kármán-, méz-, eperrel érő körte; borízű, kormos, mohos, pogácsaalma; boldogasszony-, lószemű, nemtudom-, gömöri nyakas szilva. Sorolhatnám.

Luby Margit, a Szatmár nagy néprajzírója még arról számolt be, hogy valaha rendkívül kiterjedtek voltak a vad gyümölcsösök. Ifjúkoromban gyakran jártam az Északkelet-Alföld ártereit, még akkoriban is sok helyütt lehetett ilyet találni. Mára már csak egy „hivatalos” létezik, a Kisar községről elnevezett. Ezt jelenleg is birtokolják, kezelik, használják. Föl van osztva a helybéliek között kis parcellákra, de egyébként teljesen egységes az egész, nem szabdalják kerítések. Területe kb. 8-10 hektár. Fejből meg nem mondom, de kb. 8-10 almafajtát, három-négyféle diót, körtét és szilvát találunk a területen. Ilyen szilva a besztercei, vagy a pálinkának és lekvárnak való nemtudomszilva, a híres penyigei.

Penyige kis szatmári falu. Hagyományos törekvése a községnek a régi falusi vásárok minden giccs nélküli megjelenítése, és ezzel véleményem szerint sok híresebb vásárt maguk mögé utasítanak. Augusztus utolsó vasárnapján rendezik. Ennek keretében törekednek a régi fajták felkarolására, de a főszereplő a szilva. Sok egyéb program mellett van itt ilyenkor hagyományos lekvárfőzés, kaphatók különféle gyümölcsök és gyümölcsös édességek. Felújított a falu egy régi házat, és lekváriumot (lekvármúzeumot) rendezett be, ahol bemutatják a tágabb környék őshonos gyümölcseit és az azokból készíthető termékeket. Érdemes lenne felfigyelni rájuk!

Milotán a diót ünneplik hasonló keretek között. Ott olyankor minden kapható, ami dióból készül. Egyébként a minotai dió is igen híres, a legjobb fajták egyike. Héja vékony, és a húsának igen magas az olajtartalma. Ráadásul ez a szülőhazája, tehát itt a legfinomabb.

Fontos még említést tenni az elfeledett somról. A császlói somról annyit lehet tudni, hogy már csak két és fél fányi van belőle a világon: két tisztavérű és egy kereszteződésből származó példány. Ezt a fajtát már csak a lelkiismeretes hagyományápolás mentheti meg. Pedig a 12-14 somfajtából a császlói a legkiválóbb. Ennek a leghúsosabb a gyümölcse, termése súlyra és mennyiségre is a legtöbb, ráadásul cseppet sem igényesebb, mint a többi.

Essen szó azért a szatmári sík két kis hegyén, a Kaszonyi-hegyen, Barabás mellett és a Tarpai-hegyen lévő szőlőkről! Itt a szőlőtőkék és présházak között sok értékes fa is megmaradt. A Kasznyi-hegyen olyan szilvafajtát találtam, aminek a korát kb. tízezer évre becsüljük! Több ezer mérést végeztem a növényen: tulajdonképpen megrekedt félúton a szilva és a kökény között. Az ezt az állapotot követő köztes alakok már elvesztek. Hallatlanul érdekes, mert termésének formája, magja kerek, mint a kökényé – de a húsa mézédes!

Aztán voltak még spontán kis fragmentumok Szamosangyalos mellett, Tiszabecs árterén, nem tudom, megkímélték-e ezeket a gátépítések.

Mindig fájt a szívem, mikor láttam, mint mennek el a kertészek a mondott kincsek mellett. Pedig hajdan Nyugat-Európa nagyon kérte-várta ezeket a zamatos gyümölcsöket. Egyetlen szakembert sem ismerek, aki a megmentésükkel foglalkozna. A génmegőrzés egyelőre a publikációk és a népszerűsítés szintjén van. De nem csak a gyümölcsök terén találunk elvesző értékeket, akad jó néhány zöldségfajta is. Jó lenne a jogszabály erejével védetté, nemzeti kincsünkké nyilvánítani a magas genetikai értéket képviselő, még fellelhető termesztett növényfajtákat, amíg nem késő!”

Addig is, akár anno a háziállatfajták esetében, lelkes magánszemélyeken fog múlni a sorsuk. A minotai dió és a besztercei szilva egyszerűen beszerezhető, de aki szeretne a Fintha István által fent említett, kiveszőfélben levő gyümölcsfajtákból a kertjébe fogadni, az látogasson el az északkeleti csücsökbe, mondjuk Penyigére! Kőrösi Miklósné, a falu polgármestere szerint legalábbis egy-egy hajtás beszerzésében szívesen segít a falu bárkinek. Azt mondta, különösen Balkó Gyulát érdemes keresni! Penyige persze sokak számára messze van, de hadd álljon itt még egy sor Miksa leveléből:

„Mindezeket az oltóágakat idején gyüjtesd meg, gondosan csomagoltasd, nehogy az úton elpusztuljanak…”

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 9. számában.