fbpx

| George Monbiot

Ez a cikk már legalább 1 éve készült. A benne lévő információk azóta lehet, hogy elavultak, nézd meg, hátha van frissebb cikkünk a témában.

[Méltányos] Kereskedelmi Világszervezet

Május 13-a a Fair Trade világnapja. Ez alkalomból közöljük George Monbiot örökérvényű cikkét a méltányos kereskedelmi rendszer bevezetésének szükségességéről. Monbiot egy olyan radikálisan új rendszert képzel el, amely egyrészt megzabolázná a nagyvállalatok hatalmát, másrészt megvédené a dolgozók jogait és a környezetet.

Azoknak, akik nem hisznek abban, hogy a kereskedelem az országok közti vagyon újraelosztásának egy formája, nehéz dolguk lesz más eszközt találni a cél érdekében. Először is, az újraelosztás nem fog megtörténni segélyeken keresztül – még akkor sem, ha a pénz elkezdene ömleni a fejlett világból a szegény országokba. Ez csupán a pártfogoltság, a függőség és a zsarolás csapdáját tartósítaná. A rablás és a kalózkodás ugyan egykoron jó szolgálatot tett az erős országoknak, de a szegények nincsenek abban a helyzetben, hogy revansot vegyenek.

A kereskedelem mindezidáig valóban alkalmatlannak bizonyult arra, hogy orvosolja a legtöbb ország problémáit. A válasz a fennálló kereskedelmi rendszer romlottságára azonban nem a kereskedelem beszüntetésében, hanem a méltányos kereskedelemben rejlik. Ez teszi lehetővé, hogy a javak úgy áramoljanak a gazdagoktól a szegények felé, hogy közben a dolgozók és polgárok jogai, vagy a környezet ne sérüljenek.

 

Amit szabad Jupiternek…

A fennálló globális kereskedelmi rendszer megtiltja a szegény országoknak, hogy azt az utat kövessék, amin egykoron a gazdagok jártak. Svájc, Belgium és Hollandia kivételével az összes olyan ország, amely önállóan vált gazdaggá, kezdő és felnövekvő iparágai védelme révén tette ezt. Ennek lényege: addig védnökösködni egy ágazat felett, amíg az kellőképpen meg nem erősödik ahhoz, hogy egyenlő feltételek között versenyképes legyen. Példának okáért Angliában a textilipart, amelyre az ipari forradalom épült, vámokkal (azaz kereskedelmi adókkal) és a konkurencia nyílt tiltásával támogatták. 1864 és 1913 között az az Egyesült Államok, amely most váltig bizonygatja, hogy egy ország nem fejlődhet szabad kereskedelem nélkül, a világ legerősebben védett nemzete volt kereskedelmileg.

Amerikában ez volt a leggyorsabb gazdasági fejlődés ideje is. Ezek az országok csak akkor váltak hirtelen a szabad kereskedelem hírnökeivé, amikor már megalapozták műszaki és kereskedelmi fölényüket.

Arra ítélni a fejlődő országokat, hogy nyílt versenyben vegyék fel a harcot az erős iparral rendelkező országokkal szemben olyan, mint sodrással szemben úszni tanulni: jó eséllyel el fog sodorni az ár, még mielőtt elsajátítanánk a szükségest tudást. A konkurencia saját oldalán jelentős tapasztalattal bír, nem beszélve a szellemi szabadalmi jogokról, a jól bejáratott értékesítési hálózatról, a méretgazdaságosságból adódó előnyökről, amíg a vele szemben álló új, növekvő iparágak a fenti előnyök egyikével sem rendelkeznek. Más szóval: a szegény országok számára gyakorlatilag lehetetlen pénzt nyerni a gazdag országoktól anélkül, hogy megvédenék gazdaságuk egyik-másik fontos szegmensét.

Világos, a pillanatnyilag szegény országok számára engedélyezni kellene, hogy bizonyos ágazatokat a külföldi konkurenciával szemben vámokkal, behozatali korlátozásokkal vagy szubvenciókkal védjenek meg. Joguk kellene, hogy legyen szigorú feltételeket szabni a külföldi befektetőkkel szemben – ragaszkodhatnának például ahhoz, hogy a befektetők csak akkor működhessenek területükön, ha beleegyeznek, hogy nagyobb hasznot hagynak hátra, mint amennyit elvisznek. Bizonyos esetekben a szellemi tulajdonjogok felülbírálatára is lehetőséget kellene kapniuk, hogy biztosíthassák maguknak a technológiai ismeretek átadását, amelytől a jelenlegi kereskedelmi szabályozás a legtöbb szegény országot megfosztja.

Ugyanakkor a gazdag országoknak épp, hogy lazítaniuk kellene kereskedelmi korlátaikon. Nem lenne szabad sem támogatniuk saját iparukat, sem megvámoltatniuk a más országokból behozott árukat. Más szóval az egyes országokat arra kéne késztetni, hogy a fejlődéssel párhuzamosan fokról fokra oldják fel iparuk védelmét. Az ún. „Méltányos Kereskedelmi Szervezet” (Fair Trade Organisation, FTO) első feladata tehát az lehetne, hogy megállapítja a különböző fejlettségi szintekhez tartozó védelmek és kiváltságok szabályait.

Egy méltányos kereskedelmen alapuló rendszer, reményeink szerint, a világot a valóban szabad kereskedelem felé hajtaná lassan. Ez ugyanis – amennyiben minden ország eléri a gazdasági fejlettség megközelítőleg azonos szintjét – minden bizonnyal az országok egymás közti kapcsolatainak legigazságosabb szabályozási formája. Természetesen a fejlődés nem írható le egyetlen univerzális képlettel, de ez a rendszer hathatós eszközt kínál arra, hogy a világ meginduljon a gazdasági egyenlőség irányába, amely a politikai egyenlőség alapvető előfeltétele. Ugyanakkor mindez még nem jelent automatikus megoldást a szegény országokat kísértő jó néhány további kritikus problémára – mint amilyenek a rossz munkakörülmények, a környezetpusztítás vagy a nagyvállalatok korlátlan hatalma.

 

Határozott, de méltányos kereskedelem

A gazdag világ számos szószólójától hallhattuk már, hogy a szabályozás színvonala legeredményesebben az olyan országok áruival szembeni diszkriminációval – vámokkal vagy más módon – növelhető, ahol veszélyben vannak a munkások jogai vagy épp a környezet. Ezt az álláspontot, féltve tagjaik állását a külföldi munkásoktól, a szakszervezetek is rendre támogatják. Nem meglepő ugyanakkor, hogy vannak, akik komolyan nehezményezik ezt a javaslatot – méghozzá pont azok, akiken látszólag segíteni akar: a szegény világ munkásai.

Ha a nemzetközi kereskedelmet akarjuk szabályozni, akkor minden bizonnyal nem annyira a nemzetállamok, hanem inkább a közöttük működő gazdasági entitások, a multinacionális vállalatok viselkedéséhez kell nyúlnunk. Tudjuk, hogy a minél alacsonyabb szintű szabályozás vonzásában országról országra vándorolnak; kényszerítenünk kell hát őket, hogy inkább a minél szigorúbb szabályokat keressék.

Csak akkor kezd el a piac a szegények javára is működni, ha a vállalatokat a kereskedelmi tevékenységük révén okozott rombolásért, elnyomásért vagy kifosztásért kiszabott büntetéssel kötelezni tudjuk, hogy szigorúbb szabályok betartását, illetve színvonal elérését tűzzék ki célul. A szegény országok lakói ekkor már maguk kérhetnének elégtételt a helyi igazságszolgáltatáson keresztül – segítségükre lenne az exportőrök által alkalmazandó és a helyi munkaadók által felállított szabályozás közötti ellentét, amit épp az új globális kereskedelmi rendszer teremt. A kereskedelmi szabályozás inkább előmozdítaná, mintsem kierőszakolná a politikai változást.

Az FTO második feladata tehát az lenne, hogy megállapítsa azokat a szabályokat, amelyeknek a nemzetközi kereskedelemben részt venni szándékozó vállalatoknak meg kellene felelniük. Sok ilyen szabályt márt felvetettek az olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organisation, ILO) vagy az ENSZ. Az FTO lenne felhatalmazva az engedélyek kiadására, de csak akkor engedné a vállalatokat részt venni a nemzetközi kereskedelemben, ha azok bebizonyítják, hogy – a termelés, gyártás és elosztás minden szakaszában – saját maguk, szállítóik és alvállalkozóik működése megfelel az előírt szabványoknak.

Ha, például, egy svájci székhelyű élelmiszer-feldolgozó cég kakaót szeretne importálni Elefántcsontpartról, bizonyítania kellene, hogy az ültetvényeken, ahonnan a kakaó származik, nem alkalmaznak rabszolgákat, és nem használnak tiltott vegyszereket; hogy nem növelik termőterületüket védett erdőségek kárára; valamint, hogy a vállalat nem sért meg semmilyen más, az FTO által felállított szabályt. A vállalat teljesítményét egy – saját pénzből fenntartott és külön erre a célra megbízott – ellenőrző cég értékelné. Más szóval a vállalat pontosan úgy működne, mint napjaink önkéntességen alapuló méltányos kereskedelmi mozgalma. A legfontosabb különbség azonban már az lenne, hogy ebben a modellben a méltányosság többé nem önkéntes, és nem a fogyasztók csapongó figyelmének függvénye. Kötelező és mindenre kiterjedő.

 

Teljes-költségre alapuló számvitel

Van néhány irányelv, amit hozzátoldhatunk az ILO és az ENSZ listájához. Az igazságosság egyik feltétele például az, hogy a termelők és a fogyasztók felelősek a saját költségeikért, ahelyett, hogy azokat másokra ruháznák át. Az FTO által megbízott ellenőrző cégek vizsgálhatnák azt is, hogy a vállalatok tisztes árat fizetnek-e az erőforrásokért, amiket használnak. A kereskedelmi jogosítványért a vállalatoknak, többek közt, ki kellene fizetniük az ország kvótájának rájuk eső részét a kibocsátott széndioxid után (ahogyan az a globális felmelegedéssel foglalkozó tanulmányokban kiszámolásra került), hogy fedezzék az általuk és szállítóik által felhasznált fosszilis üzemanyag használatát.

Az ilyen teljes-költség számításon alapuló számvitel egyik kedvező hatása az lenne, hogy mindent, amit fel lehet dolgozni a származási országban, azt a származási országban dolgoznának fel. A vállalatok nem keresnék a módját, hogy megmunkálatlan rönköket, bauxitot, kávébabot vagy gyapotot exportáljanak, hiszen jóval több (drága) energiát venne igénybe az ilyen terjedelmes áruk megmozgatása, mint amennyibe a kész áruk: a bútor, az alumíniumedény, az instant kávé vagy a pólók szállítása kerülne (jelenleg ezek mindegyikét a világ másik végében állítják elő). Azok az országok, amelyek jelenleg kizárólag a feldolgozatlan erőforrások exportjának forrásai, hirtelen az előállítás legnépszerűbb helyszíneivé válnának.

Ilyenformán a vállalatok lassan a mi szolgálatunkba állnának. Ahelyett, hogy lefelé kergetnék a színvonalat, kényszerítve lennének, hogy emeljék azt. Ahelyett, hogy pénzt vonnának el a szegényektől, kényszerítve lennének, hogy visszaáramoltassák azt hozzájuk. Azok a cégek, amelyek túlélnék ezt a rendszert – hasonlóképp a méltányos kereskedelem mai szereplőihez – annyit adnának világnak, amennyit kapnak tőle.

Ebben a modellben az exportnövekedés mást jelent, mint ma. Jelenleg a nemzeti fejlettség növekedésének és csökkenésének zavaros egyvelege, félrevezetően összepréselve egyetlen számba: a nemzeti erőforrások elvesztése adódik össze a munka által termelt értékekkel. Az FTO rendszerben ez a két mérőszám különválik: a nemzeti erőforrások kitermelése és exportja a legtöbb esetben veszteség egy ország gazdasága számára, az emberi munka és a szakképzettség alkalmazása pedig haszonként könyvelhető el. Az országok így azonnal láthatnák, hogy a kereskedelem gyarapodást, vagy elszegényedést hoz számukra.

A világ leghatalmasabb kormányainak és vállalatainak ellenállása mellett mindezen intézkedések csak kegyetlen és szokatlan módszerekkel lennének bevezethetőek. De csak a kötelező és mindenre kiterjedő méltányos kereskedelem tenné lehetővé a világ gazdasági egyensúlyának kiegyenlítődését – enélkül viszont nincs igazság.

Megjelent az Ecologist 2003. júniusi számában. Lefordítva és közzétéve a kiadó engedélyével. Fordította: Rátonyi András

Május 13-a a Fair Trade Világnapja!

 

Mi nem csak a „szuperzöldekhez” szólunk! Célunk, hogy az ökotudatos életmód és az ehhez vezető vásárlási szempontok bárki számára elérhetők legyenek, éljen bárhol, bármilyen végzettséggel, bármilyen szemlélettel is ebben az országban.

Tevékenységünk a gyártók támogatásától és reklámoktól mentes, nem fogadunk el termékmintákat tesztelésre, nincsenek céges támogatóink, sem reklámbevételeink. És ezt továbbra is fenn akarjuk tartani.

Ahhoz, hogy olyan ügyekkel foglalkozzunk, amikre nincsen hazai vagy más pályázati forrás nagy szükségünk van olyan magánemberek támogatására, mint amilyen Te is vagy! Lehetőségeidhez mérten emiatt kérünk, támogasd munkánkat rendszeres vagy egyszeri adományoddal.

Ne feledd, a pénzed szavazat!

Támogass minket!

Képezd magad a webináriumainkon!

Iratkozz fel hírlevelünkre!

    Válassz hírleveleink közül:*

      Iratkozz fel híreinkre!

      Tippek, tesztek, programok

      Megszakítás