• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Képek és kritika: cenzúra vagy reflexió?

2004.09.27. /
A reklámellenes hangulat fokozódik. A Reklámblokk szerzője arról elmélkedik, hogy vajon megoldást jelenthet-e a reklámszatyrok cenzúrázása, a városvédők radikalizmusa, vagy a reklámirtók rendíthetetlen aktivizmusa. Az is lehet, hogy a reklámellenes aktivizmus új művészeti irányzatok bölcsője.

Képek és kritika: cenzúra?

A reklámok és a reklámcélú képek mindenütt jelenlévőségével és teljhatalmával való szembeszállásra több stratégia is adódik, amelyek mindegyikére számos példát láthatunk mind a szociális elkötelezettségű kortárs művészet, mind a városi aktivizmus gyakorlatában. Az egyik szélsőséges megoldás a reklámok eltüntetése, megszüntetése, egy képek nélküli világ utópiájának megvalósítása: ahol minden “őszintén”, saját testével van jelen, és a képeknek a hagyományos érzékelést felbontó hatása kiküszöbölődik.

A jelek eltörlésének ötletével, az olvashatatlan városi tér ábrándjával játszott például Eperjesi Ágnes Reklámmentes övezet című projektjében, amely a Ludwig Múzeum által szervezett Gravitáció elnevezésű köztéri művészeti akció keretében zajlott a Moszkva téren 2002. nyarán. A terv szerint rövid időszakokra a tér minden hirdetését letakarták, és ugyanabban az időben a téren áthaladó járókelők reklámzacskóit is semleges, egyszínű zacskókba bújtatták, cenzúrázták. A tökéletes megvalósítás nyilvánvalóan eleve lehetetlen volt, hiszen mindnyájan mozgó reklámoszlopok vagyunk (azzal a különbséggel, hogy mi fizetünk azért, hogy ruháinkon jól csengő márkaneveket reklámozhassunk), de talán felébredő környezeti tudatosságunk egyensúlyt teremthet az általunk képviselt identitások, és az általunk viselt „jelek” konfliktusában.

Gyanítható, hogy sok városvédő szeme előtt ugyanez a vízió lebeg, az előző cikkünkben (Reklám a városban: képek és kritika) felvázolt két radikális ellenpont közül az utóbbit, az utca vizuális és verbális üzeneteinek általános kampánycsendjét tartják leginkább helyénvalónak, és ettől csak a legszükségesebb (gazdasági és nosztalgikus) kompromisszumokon keresztül hajlandóak ettől eltávolodni. A polgári város iránti nosztalgiához kapcsolódó rendkoncepció valószínűleg éppen olyan viszonyban áll a város valódi múltjaival, mint Winckelmann antikvitás-képe az ókori kultúra tárgyi és szellemi valóságával: a színeket megspórolja belőle.

„Egy reklámok nélküli világ, ez lehetetlen. A reklám évszázadok óta létezik, nézzük meg például Michelangelo Sixtusi kápolnáját, ez egy reklám Istennek” - így kommentálja Oliviero Toscani, a Benetton reklámszakembere a “képrombolás” forradalmi koncepcióját. Valóban, mint korábban már láttuk, a képekre irányuló cenzúra, a ,,képtelenségre” irányuló stratégiák gyakran más, még inkább elnyomó, és titokban más képeket előnyhöz juttatni próbáló ideológiák termékei.

A cenzúránál, a képek eltüntetésénél hatékonyabbnak tűnik a képek kreatív kritikája: a képek átfordítása, dekonstrukciója, amelynek lehetőségei nem véletlenül tették a hirdetési médiumokat a kortárs képzőművészet és városi aktivizmus egyik legkedveltebb terepévé.


Képek és kritika: reflexió

A kortárs építészetelmélet meglehetősen megosztott a képpé váló építészet, a látvánnyá váló város megítélésében. A nagyhatású svájci építész, Bernard Tschumi szerint a képként viselkedő épületek nem alkalmasak arra, hogy segítsenek megérteni vagy elősegíteni a bennük és közöttük zajló eseményeket: „az építészet tereket és aktivitásokat szembesítő hely helyett a szemlélődés passzív tárgyává válik.” A street art és a város jeleivel dolgozó képzőművészet azonban pontosan ezt az állítást cáfolja meg azzal, hogy a város képeit a passzív szemlélődés helyett a tudatos képolvasás tárgyaivá alakítja át. A képek jelentései az aktivisták átalakításai nyomán megváltoznak: nem eleve eldöntött, egy pontból irányított üzenetek, hanem többféleképpen kódolható, értelmezhető jelek, amelyek figyelmesebb tanulmányozásra, átgondolásra hívják fel nézőjüket.

A másik üzeneteit illető tiszteletre, és egyúttal a véleménynyilvánítás jogának tiszteletben tartására szólított fel nemrégiben egy amsterdami plakátsorozat: No violence for posters! Hasonlóképpen, az utca kommunikációjának sokféleségét próbálják megteremteni és megőrizni azok a névtelen aktivisták, akik időnként saját vagy mások verseivel, novelláival, fotóival vagy egyszerű szlogenjeivel árasztják el a párizsi, a bécsi vagy éppen a budapesti buszokat, villamosokat és metrókat, anélkül, hogy bármit el akarnának adni, bármilyen politikai véleményt elfogadtatni. Névtelennek tűnt például az a párizsi plakátsorozat, amely a 2002-es választások idején, a politikai kampány mindenütt megjelenő arcaival próbálva konkurálni, tökéletesen ismeretlen fiatalok arcképeiből állt, és sikeresen tette nevetségessé a politikusi portrékat, gesztusokat. Később derült csak fény rá, hogy az akciót a Palais de Tokyo kortárs művészeti múzeum szervezte meg. Ugyanezt a logikát követte a budapesti utcákról jól ismert „független aktivista” Sugár Meliton elszigetelt akciója is, aki a 2004. júniusi Európai Parlamenti választások ideje alatt az utcákon felbukkanó politikusportrék mellé saját arcképeit ragasztotta ki.

Hasonló indíttatású szervezetek évtizedek óta működnek a nyugati városok utcáin: a kanadai Adbusters, vagy a brit Billboard Liberation Front akciói egyrészt a meglévő reklámok valóságtartalmát kommentáló kiegészítések, átfogalmazások, másrészt reklámmentes zónák (például iskolákban) kialakítására tett javaslatok kampányszerű illusztrációi. A képek átértelmezésével párhuzamosan pedig megjelent a városi tér, a dekorációk átértelmezésének igénye is. Ez leglátványosabban a pillanatnyi időszakaszokra mobilizált csoportok akciói, a flashmobok tevékenysége nyomán követhető végig: ezek a meghatározott időben és helyen pontosan, előre megszervezetten összetömörülő ideiglenes tömegek abszurd viselkedésükkel vagy öltözékükkel teljesen új jelentéseket adnak környezetüknek (például a Disneylandnek vagy egy Ikea áruháznak).

A reklámplakátok tömeges megjelenése az 1950-es évektől kezdve képzőművészek egész sorát késztette arra, hogy megpróbálják kihasználni a hirdetésben, a hirdetés kialakult intézményrendszerében és infrastruktúrájában rejlő lehetőségeket, és ezáltal a szűk elit által látogatott galériákból az utcára helyezzék át üzenetüket, ilyen módon meg is kérdőjelezve ezen intézmények működésmódját, és időnként a tömegkommunikációban kialakult hatalmi egyenlőtlenségeket is. A nemzetközi képzőművészeti kiállítási gyakorlatban a legutóbbi évtizedektől fogva bevett szokássá vált az óriásplakát-helyek bérlése kortárs művek számára. Ilyen például a Museum in progress 90-es évek eleje óta tartó bécsi kiállítás-sorozata, vagy az elmúlt évek budapesti próbálkozásai, amelyek közül gyakorlatilag csak a Lövölde téri 1×1 galéria plakáthelye maradt életben. Ezektől némileg eltérő kezdeményezés volt a Ludwig Múzeum 2003-as Moszkva téri eseménysorozata, amelyben az utcai hirdetés kérdése is szerepet kapott: a tér hirdetései közé szerb kalózlemezcégek „reklámjai” kerültek.

A város tereit és jeleit médiumukként választó aktivisták és művészek koncepciója - a képrombolás abszolutista törekvésével szemben - elsősorban ironikus. A kép megváltoztatása egy újabb jel hozzáadásával, a kép kontextusának átalakítása: ezek mind ironikus gesztusok, és az eredeti üzenet szándékának és módszerének felfedését, az eredeti jelentés megkérdőjelezését és nevetségessé tételét szolgálják. A hirdetőplakátokon megjelenő “makulák”, apró matricák és ábrák kibillentik a képet egyensúlyából, és újabb réteggel vonják körül: ezt követve a néző tekintete behatol a kép mögé, és felismeri annak elemeit és mozgatórugóit - ez pedig a nagyváros vizuális környezetével szembeni tudatosság legfontosabb feltétele.
Könnyen belátható, hogy a köztéri kommunikáció fejlettségi szintje, sokszínűsége és többirányúsága szoros összefüggésben van a köztér közösségi használatának minőségével. Ennek a minőségnek nem a rend és a tisztaság a legfőbb összetevői, hanem a járókelő térhasználat és -értelmezési lehetőségeinek nagy variációja, jogai, amelyek egyben biztonságérzetét is megalapozzák. A városi környezet leírásakor tehát nem csak esztétikai kérdésről van szó, és még kevésbé városképi-építészeti problémáról, hanem egy végtelenül bonyolult hatalmi hangsúlyokkal átszőtt kommunikációs rendszerről, amelynek kiegyensúlyozottsága a jól működő, virágzó városi közösség kialakulásának záloga lehet.



  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében