Azt is gondolhatnánk a földalatti vásárlásról, áruházakról, hogy csak a hideg kanadai városokban, vagy a túlzsúfolt japán megapoliszokban nyújthat egyfajta kényszerűség szülte megoldást. Ám mindez tévedés. Európában is egyre nagyobb teret hódít az effajta térhasználat. Kérdezhetnénk, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, azaz a kényszer a földalatti terek hasznosítására, avagy az igény, hogy minél praktikusabb helyek is bevonásra kerüljenek a kereskedelembe. A válasz talán lényegtelen. Az pedig tény, hogy Párizsban egyenesen robbanásnak indult a földalatti bevásárló-világ fejlődése.

Mindez talán akkor kezdődött, amikor Montrealban 1962-ben megnyílt egy hatalmas, a téli hidegek elől jól védett földalatti városrész. A mintegy 30 kilométeres folyosórendszer felszín alatti belvárost hozott létre, összekötve a metróvonalakat az irodaházakkal, „útközben” több ezer üzlettel, napi mintegy félmillió áthaladó emberrel. Másodjára a 12 milliós Tokió kezdett hatalmas földalatti városrészek építésébe. Eleinte csak a közlekedés fő útvonalait terelték alagutakba, majd magukat a csomópontok közti tereket kötötték össze gyalogos folyosókkal, amik hamar megteltek üzletekkel és más szolgáltató helyiségekkel. A japánok szemében a föld alatti terek a biztonságot is megtestesítik, hiszen például az 1995-ös kobei földrengés a felszínen az épített környezet 90 százalékában pusztított, addig a felszín alatti létesítmények ugyanilyen arányban maradtak érintetlenek.

Párizsban – Európában jóformán elsőként – azzal kezdődött meg a felszín alatti terjeszkedés, hogy a város szintén elkezdte kinőni saját közlekedési kapacitásait, így a meglévő nagy metróhálózat mellett egyre több alagút és egyéb vasútvonal épült a felszín alatt. A kezdetekkor az üzleti hasznosítást valószínűleg az motiválta, hogy az 1960-as években a város közepén elbontott nagybani élelmiszerpiac hatalmas űrt hagyott maga után. Hosszas viták után, jó évtizeddel később épült meg helyére Párizs első és belső kerületeiben máig egyetlen bevásárlóközpontja, a nevében az elbontott vásárcsarnok emlékét őrző „Les Halles”. Mindez a földfelszín alatt, három szinten. Az épület kialakításánál még törekedtek arra, hogy egy tölcsérszerű hatalmas belső udvaron keresztül minden emelet elég napfényhez jusson. Az akkor igencsak korszerűnek számító -ma is népszerű, ám fényéből sokat vesztett – bevásárlóközpont újdonságként hatott valódi csomópont szerepével. Alatta találkozik ugyanis négy metróvonal és három elővárosi gyorsvonat, mindez napi 700.000 utassal. A közlekedéshez ilyenmód hozzákapcsolt bevásárlásnak, akár kényszerűségből, akár kényelemből, de hamar sikere lett. A központ idővel egy másik, a napfénytől már valóban elzárt szárnnyal is kibővült, ahol a boltok mellett kulturális- és sportlétesítmények is helyet kaptak: így uszoda, tornaterem, könyvtár, mozi, és itt létesült a különleges fesztiváljairól elhíresült párizsi városi filmmúzeum és -archívum. A központ népszerűsége töretlen, ma évi 43 millió látogatója van, egyes üzleti mutatók szerint az itt található Fnac műszaki-, lemez- és könyváruház, illetve a H&M ruhabolt a világ legnagyobb forgalmát bonyolítják.

A földalatti vásárlásra egyre nagyobb igény mutatkozik. Így a városi közlekedési vállalat a metrófolyosókon, holt terekben mintegy 520 kereskedelmi egységet hozott létre. A funkciók is egyre bővülnek, a korábbi újságárus bódék mellett ma már szinte minden beszerezhető, amíg az ember az egyik vonalról a másikra való átszállás közben a földalatti folyosórengetegben bolyong. Legyen az zöldség-gyümölcs, édesség, mobiltelefon, harisnya, könyv. Mivel minden hetedik utasból vásárló válik a metrófolyosókon, a közlekedési vállalat saját kereskedelmi részleget hozott létre. Minden metróállomáson egységes üdítő- és csokoládéautomaták szolgálják ki a vonatra várókat, láncolatban vannak az újságárusok is.

Ugyanígy alakul a nagyobb közlekedési csomópontok, a pályaudvarok sorsa is. Lassan az összes párizsi pályaudvar jelentős földalatti áruházzal bővült. Az üzletek jól elérhetők, útba esnek jövet-menet, a vasutak és a városi közlekedés közötti közlekedési folyosókba épültek.

Nem csak a közlekedés vonzza a vásárlót a föld alá. A kilencvenes évektől kezdve a megugrott ingatlanáraknak köszönhetően számos üzlet döntött úgy, hogy nem a drága utcaszinten, hanem a kihasználatlan pincék irányába terjeszkedik. Új tendencia alakult ki, a felszínen jóformán csak a kirakat és a bejárat került kialakításra, a föld alatt kényelmesen, nagy terekben keringhet a vásárló. Leghamarabb a Champs-Elysées pincéi alakultak át, néhol hatalmas áruházakat, vagy akár mozitermeket rejtve. A nagy múltú, patinás áruházak, mint a Lafayette vagy BHV egyes részlegeit szintén a felszín alatt nyitották meg, nem egy esetben közvetlen átjárással a metróállomásokhoz.

Szakértők szerint az üzletek felszín alatti részlegei egyre több vásárlót vonzanak. Ma, egy átlagos háromszintes üzletbe betérő tíz érdeklődőből 5 meglátogatja az emeletet és 3 merül alá a pincerészlegbe. Itt ugyan a természetes fényeket, levegőt – számos felszíni üzletközponthoz hasonlatosan – pótolni kell, de talán kárpótlást nyújthatnak az olcsóbb bérleti díjak miatt tágasabban, kellemesebben kialakított terek.