Egyszer azt mondtad, hogy mostanában csak azok választják ezt a szakmát, akikkel valami baj van. Veled ez hogy volt?

A keresztapám kijelentette: „Fiam, te kárpitos leszel!” Mondtam, jó. Mindez hatvanötben történt, akkor vidéken még alig akadtak szakmabeliek, gondoltam, a kárpitos az olyasmi lehet, mint az asztalos. Pesten egy jó mesterhez kerültem, ahol gyorsan rájöttem, mennyire különbözik a két szakma. Nem volt valami sétagalopp a tanulóélet akkoriban. Tíztől hétig kellett a műhelyben lennünk, és ez gyakran azt jelentette, hogy kapálni küldtek, vagy bevásárolni. Persze azért rengeteget tanultam. A mesterem mottója az volt, hogy „a műhely a munka temploma”.

Ott tudtam meg, hogy a kárpitos régen fehér köpenyt viselt, bonyolult, finom, minőségi munkát végzett, olykor egy egész életen át – tulajdonképpen a lakberendezésben is aktívan részt vett. Mi főként a huzattal, a szövettel, a kényelmet szolgáló béleléssel dolgozunk, nem fával. Ez régen lószőr, kóc, tengerifű vagy afrik tömését jelentette, később ezeket a hagyományos anyagokat fölváltotta a szivacs, a laticel, majd a habszivacs, legújabban pedig a testformát fölvevő és arra „emlékező” úgynevezett memory szivacs. Én magam idegenkedem a szintetikus anyagoktól. Maga a szakma azóta létezik, mióta varrni-bélelni kell valamit, és hát például egy nyeregre gondolva, ez jó ideje így van.

A holmikat látva, amelyeken dolgozol, úgy tűnik, szép foglalkozást választottál.

Ez így van. Bútorfelújítással és stílbútorok restaurálásával foglalkozom, utóbbi számomra különösen kedves szelete a mesterségnek. Itt most néhány gyönyörű, hetven-nyolcvan éves koloniálfotelt látsz. Ennyi idő alatt még akkor is elöregszenek a tömőanyagok és a zsinórok, ha sosem ültek rajtuk. Ezeket a részeket úgy kell újraépíteni, és olyan anyagokat kell használni, ahogy azt a valamikori mester megálmodta. Azon túl, hogy így megtartjuk a bútor értékét, a tisztelet és a hitelesség is ezt kívánja – ezekhez a darabokhoz általában a családoknak valami kötődésük is van.

Érdemes szemügyre venni a régi darabok arányait. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a külcsín dominált, pedig a forma alapját a kényelmet szolgáló ívek, méret, beülési mélység adta. Ezekben az ember egész délutánokat töltött el és szunyókált. Sok mai modell esetében épp fordítva áll: a furcsa formák csak látszólag testreszabottak, a lényeg maga a megjelenés. Ugyanezt tükrözik a felhasznált anyagok is.

De ha már itt tartunk, emlékezzünk meg a ”vadonatrégi” utánzatokról is, amelyeket maratókádakban koptatnak, árral lyukasztanak ki, hogy úgy tűnjön, mintha a szú ette volna meg. Akinek csak a pénz lebeg a szeme előtt, megtalálja a módját, miként lovagolja meg, hogy egyre többen választják a hagyományos, jól bevált stílusokat. Természetesen lehet tökéletes is egy most készült szép biedermeier, szecessziós vagy barokk stílusú modell. Ám amikor valakit az antikolással félrevezetnek, az elfogadhatatlan.

Van a szakmának egy hétköznapibb oldala is.

Hasonlóan gyakori feladat a néhány éves-évtizedes tömeggyártott termékek javítása, amelyeket azért hoznak ide, mert olcsóbb megjavítani, mint újat venni. Nevezzük ezt szocreál vonalnak, tipikus képviselőjük a hatvan-hetvenes évek tömeggyártott bukós rekamiéja. Ami még menthető, azt mindig elvállalom. Ezeknél a bútoroknál is szeretem felhasználni az eredeti, természetes anyagokat.

Sok munkához juttat még a közületi bútorok karbantartása is. A munkámra általában öt-tíz éves garanciát adok, és reklamáció nem nagyon akad. Ezzel együtt a magamfajta kárpitos nemigen gazdagszik meg. A bútorokat mára gépek gyártják, és a cél az, hogy az elhasznált holmi helyett újat vegyenek az emberek. Mondjuk, a fénykorban is úgy volt, hogy minden kistelepülésen legfeljebb egy kárpitos jutott elég munkához.

Természetszerető embernek ismerlek. Mit sikerült ebből a gyermekeidnek átadni?

Viktória lányom csodaszép virágcsokrokat köt, Levente fiam preparátor lett. Büszkén figyelem, milyen munkák kerülnek ki a kezeik alól.

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 19. számában.