• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Egy reggelivel ezerliternyi vizet fogyasztunk

2010.06.01. /
Vízszegénység fenyeget, a szűkösség pedig mindig jó üzlet valakinek. A vízfogyasztás kérdése nem csak a közvetlen fogyasztói használatkor merül fel, hanem az élelmiszer előállításnál is.

 

Noha a Föld felszínének kétharmadát víz borítja, a készletek csupán két és fél százaléka édesvíz, és ennek is csak kevesebb, mint a negyede hasznosítható.

1950 és 1990 között megháromszorozódott a világ édesvízfogyasztása, becslések szerint így 2025-re a víz iránti kereslet a rendelkezésre álló mennyiség másfélszeresére fog nőni. A szűkös készletek az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb feladat elé állították a téma szakértőit. Az egyik első és meghatározó kérdés a globális vízkészletek, illetve a vízfogyasztás felmérése volt, amiben áttörést hozott a vízlábnyom mérőszámának kidolgozása. Meglepő tények kerültek napvilágra az új mutató révén.

 

170 liter víz 2 deciliter narancslében

A vízlábnyom megmutatja, hogy egy adott ember, terület, cég vagy ország közvetlenül (ivóvízként vagy háztartásában), illetve közvetetten, az általa megvásárolt termékeken, szolgáltatásokon keresztül mennyi édesvizet használ fel. A közvetett fogyasztás könnyen megérthető, ha a termelési folyamatok mögé nézünk. Egy pohár narancslé első pillantásra nem több két deciliter folyadéknál. De az ültetvények öntözésére, az üzemekben a tisztításra, a hűtésre és végül a hígításhoz is szükséges víz. Ha mindezt összeadjuk, kiderül: egy pohár narancslé előállítása során 170 liter víz fogy el.

Ha három tojásból készült rántottával, egy pohár narancslével és egy csésze tejeskávéval indítottuk a napot, nem ittunk többet három deci folyadéknál, de ha a vízlábnyomot vesszük alapul, máris több mint 1000 liter vizet fogyasztottunk.

Így lehet, hogy a fürdésre, mosásra, mosogatásra jutó közvetlen vízhasználat és a közvetett, termékeken keresztül elfogyasztott vízmennyiség között óriási különbségek vannak.

Egy átlagos német állampolgár közvetlenül csupán 124 liter vizet fogyaszt naponta, 20 literrel kevesebbet, mint húsz éve, de vízlábnyoma a közvetett fogyasztás miatt legalább 5000 liter egy átlagos napon. Németország a lakossági felhasználás tekintetében az iparosodott országok között különösen takarékos államnak számít, vízlábnyomát tekintve mégis sereghajtó, gazdasága ugyanis sokat fogyaszt.

Egy darab alma termesztéséhez összesen 70 liter vízre van szükség.

Egy hamburger előállítása során a növények megtermesztésétől a húsállatok tenyésztésén át a feldolgozásig összesen 2400 liter víz fogy el.

3900 liter víz fogy el, mire a tojásból egykilónyi konyhakész csirkehús lesz.

Egy darab (!) faalapú rajzlap előállításához 10 liter víz kell.

2700 liter víz fogy el, mire elkészül egy pamutpóló.

Forrás: www.waterfootprint.org

A fogyasztói társadalmaknak természetesen jóval nagyobb a vízlábnyomuk, mint a kevésbé gazdag országoknak. A víz felhasználásában kialakult globális egyenlőtlenség is elsősorban az ipari, illetve mezőgazdasági vízfogyasztáshoz kapcsolódik, mert az édesvíz csupán tizenketted részét használjuk el a háztartásban.

A WWF összesítése szerint egy átlagos földlakó éves vízlábnyoma 1,24 millió liter (ez egy félig töltött olimpiai úszómedence). A legnagyobb fogyasztók az amerikaiak 2,48 millió literrel, a 150 országból álló lista végén 619 ezer literrel Jemen áll. Magyarország a százhuszonhatodik évi 750 ezerrel.

A világkereskedelem révén a bolygót láthatatlan vízvezetékek hálózzák be: egyes országok rengeteg vizet juttatnak a világpiacokra az általuk megtermelt termékeken keresztül, mások vízbehozatalra szorulnak. A leginkább vízigényes termelés a vízben gazdag területeken zajlik, a vízszegénységtől sújtott országokban a termékek formájában vízbehozatal alakul ki.

 

Jó üzlet az ivóvíz

Noha a háztartási vízfogyasztás csupán töredéke a teljes vízfelhasználásnak, a legértékesebb kincs mégis a létfontosságú ivóvíz lehet. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) becslése alapján 2025-re 1,8 milliárd ember fog teljesen vízhiányos területen élni, a Föld lakosságának kétharmada (ez addigra 5,3 milliárd embert jelent!) pedig vízellátási gondokkal küzd majd.

Butrosz Gáli, egykori ENSZ főtitkár szerint a 21. században a víz fontosabb szerepet játszik majd, mint az olaj. Nem meglepő, hogy az üzleti világ is felismerte a pénzszerzési lehetőséget. A víz a világ számos pontján már régóta nem számít közvagyonnak, egyre több országban magánosítják a vízgazdálkodást. Az esetek többségében csak a víz használati joga, illetve a víz- (és szennyvíz-) szolgáltatás joga kerül magánkézbe, a fogyasztók azonban így is kiszolgáltatottakká válnak a szolgáltató üzleti érdekének. Magyarországon viszonylag erősen védik a vízszükségletek kielégítését. A szolgáltató akkor sem kapcsolhatja le a fogyasztót a vízszolgáltatásról, ha az nem tudja fizetni a díjat.

Szélsőséges esetekben azonban még a vízkészleteket, vízforrásokat is magánkézbe adhatják. Ennek intő példája a bolíviai Cochabambában alkalmazott módszer. Itt a vízvezeték-hálózat nélküli negyedekben az emberek lajtos kocsikból vásárolták a vizet a vezetékes víz árának sokszorosáért, vagy egymással szövetkezve kutakat fúrtak maguknak.

Az ezredfordulón a fejlesztések megvalósítása érdekében a városi vízművet eladták az amerikai Bechtel cég vezetette vállalkozói csoportnak, és a teljes városi vízkészlet is a birtokukba került. Emiatt az önköltségen fúrt kutakból felhozott víz után is díjat kellett fizetni, illetve az esővíz összegyűjtését is engedélyhez kötötték.

A Bechtel már az első hónapokban emelni kezdte a víz díját, minek következtében a havi 70-100 dollárból tengődő családok jövedelmének akár harmadát is elvitte a vízszámla. A változások leginkább a földműveseket lehetetlenítették el, számukra ugyanis az öntözés megfizethetetlenné vált. A kiszolgáltatott lakosság az intézkedés visszavonásáért megmozdulásokat szervezett. Tüntetésekre, majd egyre hevesebb utcai csatározásokra került sor, emiatt végül rendkívüli állapotot hirdettek a városban.

Miután a település korábban határozottan magánosításpárti polgármestere felismerte, hogy a helyzet tarthatatlan, a feldühödött lakosság mellé állt, és ezzel eldöntötte a lakosság és a cég közötti küzdelmet. Ezt követően visszaállították a privatizáció előtti viszonyokat. Az árak ugyan visszaestek, de az ellátás rendszeresen akadozott, az önkormányzati cég pedig tőke hiányában képtelen volt fejleszteni az öreg és túlterhelt rendszert. A vízszolgáltatást azóta sem sikerült megoldani, időben korlátozzák a hozzáférést, és a szegényebb városrészekben továbbra sincs vezetékes víz.

 

A fogyasztás növelésében érdekeltek

A privatizáció másutt is gondot okozott Bolíviában. La Pazban a francia Suez vásárolta meg a helyi vízszolgáltatót, és megkezdte a külvárosok közművesítését. De a főként indiánok által lakott El Altóban hiába szereltek vízcsapokat a házakba, az andoki földművesélethez szokott indiánok annyira megbecsültek minden csepp vizet, hogy rendkívül takarékosan bántak a vezetékes vízzel, alig fogyasztottak. A Suez üzleti terve így veszélybe került, fogyasztás nélkül bevétel sem termelődött. A cég jelentős áremelésbe kezdett, mire a helyiek El Altóban is rövid időn belük az utcára vonultak.

A probléma kapcsán a Világbank illetékese csupán annyit mondott, hogy az indiánoknak meg kellene tanulniuk vizet fogyasztani... A Suez bolíviai példája jól mutatja a vízgazdálkodásban rejlő ellentmondásokat. Míg a magánberuházók a szolgáltatás hatékonysága mellett a fogyasztás felfuttatásában érdekeltek, addig a kimerülőben lévő vízkészleteket a fokozott takarékosság és a felhasználás csökkentése óvhatná meg. Ráadásul a takarékosság is lehet jó üzlet.

A globális vízfelhasználás több mint kétharmadát az öntözés teszi ki. A vízhiányos Izraelben a modern csepegtetős öntözőrendszer kifejlesztésével éppen ezen a téren sikerült világviszonylatban is jelentős áttörést elérni a hatvanas években. A technológia lehetővé teszi, hogy alacsony nyomás mellett a növényekhez csupán a tényleg szükséges mennyiségű víz jusson el, és csak a lehető legkisebb mennyiség vesszen kárba. 

Magyarországon a vízművek részleges magánosítása már a kilencvenes évek elején elkezdődött. Elsőként a már említett Suez szerzett tulajdonrészt a Kaposvári Vízművekben. Később a német RWE-vel közösen megalapította a Hungáriavíz Zrt.-t, és megvásárolta a Fővárosi Vízművek negyedét, valamint 1997-től huszonöt évre megkapta a vállalatvezetési (menedzsment-) jogokat. Döntéseket hozhat a vállalat gazdálkodásáról, amiért vállalatvezetési díjban részesül.

A Fővárosi Vízművek részleges eladását sokan bírálták, mivel az a befektetőknek aránytalan hasznot hozott. A társaságok költségei ugyanis hamar megtérültek, ráadásul a főváros a szerződésben éves garantált menedzsmentdíjat ígért. A cégek akkor is az előre megszabott díjat kapták a vállalatirányításért, ha a Vízművek veszteséges volt. Az Állami Számvevőszék számos szabály-, illetve jogsértést talált az eladási szerződésekben.

Több nagyváros tervezte bíróság elé vinni - vagy vitte is - az aránytalanul magas vállalatvezetési díjak ügyét. A helyzet zavarosságát fokozza, hogy Magyarországon nincs olyan, a britekéhez hasonló piaci vízgazdálkodást felügyelő hatóság, amelynek felhatalmazása lenne megítélni, hogy mi számít elfogadható vállalatvezetési díjnak.

Változást hozhat a vízvagyonnal való gazdálkodásban, hogy 2009 nyarán az Országgyűlés a nemzeti vízvagyon további magánosításának megakadályozása érdekében elfogadta az állami vagyonról szóló törvény módosítását, amely az öt magyarországi regionális vízművel kibővíti a tartós állami tulajdonban működő vállalkozások körét.

 

A vízgazdálkodás kérdése az egész emberiséget érintő ügy, a fennálló problémák is elsősorban világszinten orvosolhatóak. De számos apró vonatkozása is van az ügynek, hiszen egy közepes bérház konyháiban és fürdőszobáiban is több millió liter friss víz sorsa felett döntünk nap mint nap.   

 

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 17. számában.  

Kép [cc] mx



  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében