• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Beteg állattartás

2008.12.04. /
Intenzív, iparosított, gyárszerű – ezek a kifejezések jellemzik a legmodernebb állattartási módszereket.

Intenzív, mivel kis helyen sok állatot zsúfolnak össze. Iparosított, hiszen az etetést, az itatást és a trágya eltakarítását többnyire automatizálják. Gyárszerű, mert az egész jelenség hátterében a tömegtermelés filozófiája áll.

Olyan, akár egy tortarecept - nem változik benne semmi, csak a jól bevált módszerek vannak, amellyel a termelés szabványossá tehető, az árak pedig alacsonyan tarthatók. Az áldozatok pedig azok az emberek, akik különféle betegségekben szenvednek a telített állati zsír, állati eredetű fehérje és koleszterin túlzott bevitele miatt.

Egy mikrohullámú sütő nagyságú drótketrecbe öt csirkét zsúfolnak be, vagyis olyan kicsi a hely, hogy a tyúkok szinte a szárnyukat sem tudják széttárni. A ketrecekből több ezer kerül egymás tetejére, a tyúkokat pedig arra késztetik - fajtanemesítéssel, folyamatos fénnyel és természetellenesen magas fehérjetartalmú táppal -, hogy rövid életük szinte minden napján tojást tojjanak, míg szabadon élő társaik évente körülbelül húsz tojást raktak. Ennyi tojáshéj előállításától a kálcium szinte kioldódik a tyúkok csontjából, amely gyakran törik a csontritkulás miatt.

Az Egyesült Királyságban az összes tojás körülbelül 70 százalékát állítják elő a fenti körülmények között, egyes országokban ez az arány azonban még magasabb. A tojástermelés alternatív tartásban is hasonlóan nyomorúságos körülmények között zajlik: ketrecek helyett olyan rekeszekben, melyekben egy négyzetméteren 15 tyúkot helyeznek el egymás felett. A tojástermelő rendszer szomorú kis melléktermékei azok a hím naposcsibék, amelyek hústermelésre túl soványak, tojást nem tojnak, így évente körülbelül 40 milliót gázosítanak el könyörtelenül szén-dioxiddal, vagy darálnak le élve fehérjefeldolgozó üzemekben.

A hústermelő csirkék sorsa csak kicsivel jobb. Akár 30000 csirkét is összezárnak egyetlen csűrben, ahol rövid életük hat hetét saját ürülékükben állva töltik el. Hatalmas, totyogó csibék, amelyek olyan gyors és természetellenes növekedésre vannak késztetve, amellyel a szívük nem képes lépést tartani, így sokuk elhullik szívbetegségben; felfújt testük súlya alatt pedig a lábuk gyakran eltörik. Szinte a teljes fogyasztásra szánt csirkehúsmennyiség ilyen természetellenes körülmények közül származik. A kacsák, pulykák és gyöngytyúkok mind hasonló viszonyok között élnek - és a libák is jó úton haladnak efelé.

A sertéseket túlzsúfolt betoncellákban tartják. Nincs alom, csak szenny és mocsok, hisz a kényelmük nem szempont. Mivel semmi dolguk nincs - és még a legalapvetőbb ösztöneiket sem elégíthetik ki -, az állatok gyakran válnak agresszívvé egymással. Az agresszív viselkedés kezeléseként farkukat levágják, fogaikat pedig érzéstelenítés nélkül kitörik.

A kocák - a nőstény tenyészsertések - tartásának rendszere még rosszabb. Egészen a közelmúltig teljes életüket olyan fémládákba zárva töltötték, amelyek csak alig szélesebbek a testüknél, így abban megfordulni vagy lefeküdni sem tudtak rendesen. Angliában a folyamatos kampányoknak köszönhetően sikerült elérni, hogy mellőzzék a fémládák használatát a vemhesség idejére, és a világ legnagyobb sertéstermelője, a Smithfield végül bejelentette, hogy követi ezt a gyakorlatot. A kocatartó ládákat felváltották a még csupaszabb, mocsokkal teli betonfülké - eltekintve attól az évi 70 naptól, amikor a kocákat fém ellőketrecekben tartják, amíg megellenek és az évi 2,5 almukat szoptatják. Nem csoda, hogy megőrülnek, és elkeseredettségükben rácsaikat rágják.

Ezek az iparosított állattartás legkézenfekvőbb bűnei, de vannak egyéb, kevésbé egyértelmű esetek is. Látszólagos szabad létformájuk ellenére a tenyésztett állatok közül valószínűleg a fejőstehenek élete a legborzasztóbb. A tehén egyike annak a néhány állatfajtának, amely a vemhességet és a tejtermelést képes egyszerre elviselni. Méghozzá nem is akármilyen tejtermelést - körülbelül tízszer annyi tejet termelnek, mint ami egy borjú szoptatásához szükséges. Ha megfigyeljük a fejősteheneket a réten, láthatjuk, hogy csípőcsontjuk úgy dudorodik ki a bőrük alatt, ahogyan a ruhafogas egy kopott ing alatt.

A mezőn sétálva duzzadt tőgyeket figyelhetünk meg. Az állatok nehezen, bicegve és imbolyogva járnak, ami nem csoda, hiszen harmaduk pata- és lábproblémákkal, valamint kínzó patairhagyulladással (laminitis) küzd. Hasonlóan fájdalmas lehet a tőgygyulladás, melynek során a gyulladt tőgyből kiadós mennyiségű genny távozik. Olyan állatok, amelyek huszonévig élhetnének, két-három vemhesség után kimerülnek, és vágóhídra kerülnek - tinilányokkal azonos korban.

És mi történik borjaikkal? A kicsinyeket két-három naposan elválasztják anyjuktól, az elkeseredett bőgés és az állatok zavartsága és félelme ellenére. A nőstényeket többnyire megtartják az állomány pótlására, míg a kis dülöngélő hímeket fejbe lövik - ők is az iparág egyik melléktermékének számítanak. A BSE (kergemarha-kór) megjelenéséig ezek az állatok az európai borjútartó ketrecek barbár magánzárkáiba kerültek, ahol szándékosan megfertőzték őket vérszegénységgel, hogy húsuk szép fehér legyen az ebédlőasztalon.

A birkákra is szabad tartású állatként gondolunk. Némiképp azok is, de ezzel nem teljes a történet. Peteérésük idejét és az utódok számát trükkökkel befolyásolják, egyre többször születnek hármasikrek, így a túlélés igazi harc számukra a túllegeltetett, gyengén termő területeken. A tavaszi ellés helyett az anyajuhok gyakran már decemberben világra hozzák kicsinyeiket, aminek az eredménye: vacogás, éhezés, betegség és halál, amely az újszülött bárányok 20 százalékát, évente mintegy 4 millió bárányt követel.

És amikor az értékesítésre kerül a sor, kis jószágok, melyek addig csak a csendes vidéki környezetet ismerték, piacról karámba, kereskedőtől exportőrhöz kerülnek - átlagosan nyolc alkalommal cserélnek gazdát. Sokan napokat töltenek közúti szállítmányokban összezsúfolva, szellőzés vagy fűtés nélküli járműveken - Angliából akár egészen Görögországig. Sok állat elpusztul a stressz, a szomjúság vagy hőguta következményeként, de előfordult olyan is, hogy egész szállítmányok hullottak el.

És ez még mindig nem minden. A vágómarhák sem jelentenek kivételt. Annak következményeként, hogy a marhákat fajtársaik maradványaival takarmányozták, megismerhettük a vCJD-t (a Creutzfeldt-Jakob kór új variánsa) - a BSE emberi megfelelőjét.

A szaporodás is a természet megcsúfolása. A mesterséges megtermékenyítés szinte teljesen felváltotta a kőkorszaki természetes módszert. A hímeket folyamatos és erőltetett spermaadásra kényszerítik, az eredményt műanyag csövek segítségével fecskendezik a nőstényekbe. Ezáltal a tenyésztők teljes egészében irányításuk alatt tarthatják a termelékenységet, növelhetik a születések gyakoriságát, és tönkreteszik a természetes, évszakonkénti ciklust. A pulykák oly mértékben váltak e manipuláció szörnyszülötteivé, hogy már egyáltalán nem képesek természetes úton szaporodni.

A kizsákmányolás kora a második világháborút követően indult - egészen pontosan 1948 után, az antibiotikumok bevezetésével. Mostanra az összes antibiotikum fele az állattenyésztésben kerül felhasználásra - ez a kulcsa az állatok természetellenes, kegyetlen és végtelenül veszélyes kihasználásának. Tudományos jelentések sora foglalkozott az embereket fenyegető veszélyekkel, ennek ellenére az antibiotikumok adagolása tovább folyik - gyakran mindenféle megkülönböztetés nélkül, napi rendszerességgel, az ételbe és a vízbe keverve.

Antibiotikumok és egyéb gyógyszerkészítmények egész arzenálját adagolják az állatoknak, különböző céllal. Egyes szereket betegségek megelőzésére alkalmazzák, másokkal kialakult betegségeket gyógyítanak, és olyan szerek is léteznek, amelyektől az állatok gyorsabban híznak.

Evolúciós viszonylatban az 1948-tól napjainkig eltelt időszak éppen csak egy villanás. A következmények azonban jelentősek. Számos antibiotikum használatának lehetőségét mára elvesztettük, mert azok a baktériumok, amelyek ellen a szereket kifejlesztették, "szuperkórokozóvá" alakulva ellenállóvá váltak az antibiotikummal szemben. Ennél is rosszabb, hogy a mutálódott mikrobák ellenálló-képességüket át tudják adni más, nem kapcsolódó organizmusoknak egy olyan mikrobaszintű együttműködés keretén belül, amit senki nem ért. Súlyos ételmérgezéses esetekben mára mindössze egy antibiotikum maradt mentsvárként - melynek egyik származékát továbbra is alkalmazzák állati takarmányozás során.

„Bámulunk a feneketlen mélységbe" - ezek nem az én gondolataim, hanem egy olyan kutatásból származik, amely a gyógyszerekkel szemben ellenálló baktériumokkal foglalkozik. Kutatás kutatást követ, melyekre az állattartó ipar úgy reagál, hogy amint egy gyógyszer alkalmazását betiltják, egy másik használata növekedni kezd. A kormányok pedig úgy vonják meg vállukat, ahogyan azt csak kormányok képesek megtenni.

Új, virulensebb formái jelentek meg a szalmonellának, az E.colinak és a Campylobacter kórokozóknak, amelyek egy ételmérgezést járvánnyá tudnak növeszteni. A szuperkórokozók pedig hatalmas pusztítást képesek okozni kórházainkban. Több ezren halnak már meg emiatt, és a probléma egyre hatalmasabb.

A húsfélék, tejtermékek és egyéb állati termékek fogyasztásának növekedésével az általuk okozott halálos betegségek is virágzásnak indultak - ilyenek a szívbetegség, a sztrók, bizonyos rákfajták, a túlsúlyosság, a csont- és ízületi betegségek és egyéb generatív betegségek egész sora. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1990-ben megjelent Diet, Nutrition and the Prevention of Chronic Diseases (Étrend, táplálkozás és a krónikus betegségek megelőzése) című jelentésében részletesen feltárta az összefüggéseket [ld. a munka folytatásaként elkészített és 2003-ban kiadott tanulmányt - a szerk.]. Azóta tanulmányok sora jelent meg - többek között a mérföldkőnek számító Kína tanulmány -, melyek tovább növelték a felhalmozott bizonyítékok mennyiségét. Mindez szinte senkit sem érdekel.

Legutóbb pedig az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete jutott arra a megállapításra, hogy az állattenyésztés áll a világ legnagyobb környezeti katasztrófáinak hátterében, beleértve az erdőirtást, a talajeróziót, a vízhasználatot és a globális felmelegedést, tekintettel arra, hogy az állattenyésztés több felmelegedést okozó gázt termel, mint a világ összes közlekedési rendszere együttesen.

 

A szerző az állatok jólétéért dolgozó nemzetközi vegetáriánus szervezet, a Viva! UK tudományos igazgatója.

www.tonywardle.co.uk

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 12. számában.

Kép [c] Viva! [cc] rastariza



  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében