Intenzív, mivel kis
helyen sok állatot zsúfolnak össze. Iparosított, hiszen az etetést, az itatást
és a trágya eltakarítását többnyire automatizálják. Gyárszerű, mert az egész
jelenség hátterében a tömegtermelés filozófiája áll.

Olyan, akár egy
tortarecept – nem változik benne semmi, csak a jól bevált módszerek vannak,
amellyel a termelés szabványossá tehető, az árak pedig alacsonyan tarthatók. Az
áldozatok pedig azok az emberek, akik különféle betegségekben szenvednek a
telített állati zsír, állati eredetű fehérje és koleszterin túlzott bevitele
miatt.

Egy mikrohullámú sütő
nagyságú drótketrecbe öt csirkét zsúfolnak be, vagyis olyan kicsi a hely, hogy
a tyúkok szinte a szárnyukat sem tudják széttárni. A ketrecekből több ezer
kerül egymás tetejére, a tyúkokat pedig arra késztetik – fajtanemesítéssel,
folyamatos fénnyel és természetellenesen magas fehérjetartalmú táppal -, hogy
rövid életük szinte minden napján tojást tojjanak, míg szabadon élő társaik
évente körülbelül húsz tojást raktak. Ennyi tojáshéj előállításától a kálcium
szinte kioldódik a tyúkok csontjából, amely gyakran törik a csontritkulás
miatt.

Az Egyesült Királyságban
az összes tojás körülbelül 70 százalékát állítják elő a fenti körülmények
között, egyes országokban ez az arány azonban még magasabb. A tojástermelés
alternatív tartásban is hasonlóan nyomorúságos körülmények között zajlik: ketrecek
helyett olyan rekeszekben, melyekben egy négyzetméteren 15 tyúkot helyeznek el egymás
felett. A tojástermelő rendszer szomorú kis melléktermékei azok a hím
naposcsibék, amelyek hústermelésre túl soványak, tojást nem tojnak, így évente
körülbelül 40 milliót gázosítanak el könyörtelenül szén-dioxiddal, vagy
darálnak le élve fehérjefeldolgozó üzemekben.

A hústermelő csirkék
sorsa csak kicsivel jobb. Akár 30000 csirkét is összezárnak egyetlen csűrben,
ahol rövid életük hat hetét saját ürülékükben állva töltik el. Hatalmas,
totyogó csibék, amelyek olyan gyors és természetellenes növekedésre vannak
késztetve, amellyel a szívük nem képes lépést tartani, így sokuk elhullik
szívbetegségben; felfújt testük súlya alatt pedig a lábuk gyakran eltörik. Szinte
a teljes fogyasztásra szánt csirkehúsmennyiség ilyen természetellenes
körülmények közül származik. A kacsák, pulykák és gyöngytyúkok mind hasonló viszonyok
között élnek – és a libák is jó úton haladnak efelé.

A sertéseket túlzsúfolt
betoncellákban tartják. Nincs alom, csak szenny és mocsok, hisz a kényelmük nem
szempont. Mivel semmi dolguk nincs – és még a legalapvetőbb ösztöneiket sem
elégíthetik ki -, az állatok gyakran válnak agresszívvé egymással. Az agresszív
viselkedés kezeléseként farkukat levágják, fogaikat pedig érzéstelenítés nélkül
kitörik.

A kocák – a nőstény
tenyészsertések – tartásának rendszere még rosszabb. Egészen a közelmúltig
teljes életüket olyan fémládákba zárva töltötték, amelyek csak alig szélesebbek
a testüknél, így abban megfordulni vagy lefeküdni sem tudtak rendesen.
Angliában a folyamatos kampányoknak köszönhetően sikerült elérni, hogy
mellőzzék a fémládák használatát a vemhesség idejére, és a világ legnagyobb
sertéstermelője, a Smithfield végül bejelentette, hogy követi ezt a
gyakorlatot. A kocatartó ládákat felváltották a még csupaszabb, mocsokkal teli
betonfülké – eltekintve attól az évi 70 naptól, amikor a kocákat fém
ellőketrecekben tartják, amíg megellenek és az évi 2,5 almukat szoptatják. Nem
csoda, hogy megőrülnek, és elkeseredettségükben rácsaikat rágják.

Ezek az iparosított
állattartás legkézenfekvőbb bűnei, de vannak egyéb, kevésbé egyértelmű esetek
is. Látszólagos szabad létformájuk ellenére a tenyésztett állatok közül
valószínűleg a fejőstehenek élete a legborzasztóbb. A tehén egyike annak a néhány
állatfajtának, amely a vemhességet és a tejtermelést képes egyszerre elviselni.
Méghozzá nem is akármilyen tejtermelést – körülbelül tízszer annyi tejet
termelnek, mint ami egy borjú szoptatásához szükséges. Ha megfigyeljük a
fejősteheneket a réten, láthatjuk, hogy csípőcsontjuk úgy dudorodik ki a bőrük
alatt, ahogyan a ruhafogas egy kopott ing alatt.

A mezőn sétálva duzzadt
tőgyeket figyelhetünk meg. Az állatok nehezen, bicegve és imbolyogva járnak,
ami nem csoda, hiszen harmaduk pata- és lábproblémákkal, valamint kínzó patairhagyulladással
(laminitis) küzd. Hasonlóan fájdalmas lehet a tőgygyulladás, melynek során a
gyulladt tőgyből kiadós mennyiségű genny távozik. Olyan állatok, amelyek huszonévig
élhetnének, két-három vemhesség után kimerülnek, és vágóhídra kerülnek –
tinilányokkal azonos korban.

És mi történik
borjaikkal? A kicsinyeket két-három naposan elválasztják anyjuktól, az
elkeseredett bőgés és az állatok zavartsága és félelme ellenére. A nőstényeket
többnyire megtartják az állomány pótlására, míg a kis dülöngélő hímeket fejbe
lövik – ők is az iparág egyik melléktermékének számítanak. A BSE
(kergemarha-kór) megjelenéséig ezek az állatok az európai borjútartó ketrecek
barbár magánzárkáiba kerültek, ahol szándékosan megfertőzték őket vérszegénységgel,
hogy húsuk szép fehér legyen az ebédlőasztalon.

A birkákra is szabad tartású
állatként gondolunk. Némiképp azok is, de ezzel nem teljes a történet.
Peteérésük idejét és az utódok számát trükkökkel befolyásolják, egyre többször
születnek hármasikrek, így a túlélés igazi harc számukra a túllegeltetett,
gyengén termő területeken. A tavaszi ellés helyett az anyajuhok gyakran már
decemberben világra hozzák kicsinyeiket, aminek az eredménye: vacogás, éhezés,
betegség és halál, amely az újszülött bárányok 20 százalékát, évente mintegy 4
millió bárányt követel.

És amikor az
értékesítésre kerül a sor, kis jószágok, melyek addig csak a csendes vidéki
környezetet ismerték, piacról karámba, kereskedőtől exportőrhöz kerülnek –
átlagosan nyolc alkalommal cserélnek gazdát. Sokan napokat töltenek közúti
szállítmányokban összezsúfolva, szellőzés vagy fűtés nélküli járműveken –
Angliából akár egészen Görögországig. Sok állat elpusztul a stressz, a
szomjúság vagy hőguta következményeként, de előfordult olyan is, hogy egész
szállítmányok hullottak el.

És ez még mindig nem
minden. A vágómarhák sem jelentenek kivételt. Annak következményeként, hogy a
marhákat fajtársaik maradványaival takarmányozták, megismerhettük a vCJD-t (a
Creutzfeldt-Jakob kór új variánsa) – a BSE emberi megfelelőjét.

A szaporodás is a
természet megcsúfolása. A mesterséges megtermékenyítés szinte teljesen
felváltotta a kőkorszaki természetes módszert. A hímeket folyamatos és
erőltetett spermaadásra kényszerítik, az eredményt műanyag csövek segítségével
fecskendezik a nőstényekbe. Ezáltal a tenyésztők teljes egészében irányításuk
alatt tarthatják a termelékenységet, növelhetik a születések gyakoriságát, és
tönkreteszik a természetes, évszakonkénti ciklust. A pulykák oly mértékben
váltak e manipuláció szörnyszülötteivé, hogy már egyáltalán nem képesek
természetes úton szaporodni.

A kizsákmányolás kora a második
világháborút követően indult – egészen pontosan 1948 után, az antibiotikumok bevezetésével.
Mostanra az összes antibiotikum fele az állattenyésztésben kerül felhasználásra
– ez a kulcsa az állatok természetellenes, kegyetlen és végtelenül veszélyes
kihasználásának. Tudományos jelentések sora foglalkozott az embereket fenyegető
veszélyekkel, ennek ellenére az antibiotikumok adagolása tovább folyik –
gyakran mindenféle megkülönböztetés nélkül, napi rendszerességgel, az ételbe és
a vízbe keverve.

Antibiotikumok és egyéb
gyógyszerkészítmények egész arzenálját adagolják az állatoknak, különböző
céllal. Egyes szereket betegségek megelőzésére alkalmazzák, másokkal kialakult betegségeket
gyógyítanak, és olyan szerek is léteznek, amelyektől az állatok gyorsabban
híznak.

Evolúciós viszonylatban
az 1948-tól napjainkig eltelt időszak éppen csak egy villanás. A következmények
azonban jelentősek. Számos antibiotikum használatának lehetőségét mára
elvesztettük, mert azok a baktériumok, amelyek ellen a szereket kifejlesztették,
“szuperkórokozóvá” alakulva ellenállóvá váltak az antibiotikummal szemben.
Ennél is rosszabb, hogy a mutálódott mikrobák ellenálló-képességüket át tudják
adni más, nem kapcsolódó organizmusoknak egy olyan mikrobaszintű együttműködés
keretén belül, amit senki nem ért. Súlyos ételmérgezéses esetekben mára
mindössze egy antibiotikum maradt mentsvárként – melynek egyik származékát
továbbra is alkalmazzák állati takarmányozás során.

„Bámulunk a feneketlen
mélységbe” – ezek nem az én gondolataim, hanem egy olyan kutatásból származik,
amely a gyógyszerekkel szemben ellenálló baktériumokkal foglalkozik. Kutatás
kutatást követ, melyekre az állattartó ipar úgy reagál, hogy amint egy
gyógyszer alkalmazását betiltják, egy másik használata növekedni kezd. A
kormányok pedig úgy vonják meg vállukat, ahogyan azt csak kormányok képesek
megtenni.

Új, virulensebb formái
jelentek meg a szalmonellának, az E.colinak és a Campylobacter kórokozóknak,
amelyek egy ételmérgezést járvánnyá tudnak növeszteni. A szuperkórokozók pedig
hatalmas pusztítást képesek okozni kórházainkban. Több ezren halnak már meg
emiatt, és a probléma egyre hatalmasabb.

A húsfélék, tejtermékek
és egyéb állati termékek fogyasztásának növekedésével az általuk okozott
halálos betegségek is virágzásnak indultak – ilyenek a szívbetegség, a sztrók,
bizonyos rákfajták, a túlsúlyosság, a csont- és ízületi betegségek és egyéb
generatív betegségek egész sora. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1990-ben
megjelent Diet, Nutrition and the Prevention of Chronic Diseases (Étrend, táplálkozás
és a krónikus betegségek megelőzése) című jelentésében részletesen feltárta az
összefüggéseket [ld. a munka folytatásaként elkészített és 2003-ban kiadott tanulmányt – a szerk.]. Azóta tanulmányok sora jelent meg – többek között a
mérföldkőnek számító Kína tanulmány -, melyek tovább növelték a felhalmozott
bizonyítékok mennyiségét. Mindez szinte senkit sem érdekel.

Legutóbb pedig az ENSZ
Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete jutott arra a megállapításra, hogy az
állattenyésztés áll a világ legnagyobb környezeti katasztrófáinak hátterében,
beleértve az erdőirtást, a talajeróziót, a vízhasználatot és a globális
felmelegedést, tekintettel arra, hogy az állattenyésztés több felmelegedést
okozó gázt termel, mint a világ összes közlekedési rendszere együttesen.

 

A szerző az állatok
jólétéért dolgozó nemzetközi vegetáriánus szervezet, a Viva! UK tudományos igazgatója.

www.tonywardle.co.uk

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 12. számában.

Kép [c] Viva! [cc] rastariza