• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Banán- és citrustörténetek

2012.02.06. /

A trópusi gyümölcsök története regényes fordulatokban gazdag. A banánnal kapcsolatos pajzán gondolatok tükrében pedig szinte ironikus, hogy a nemesítés miatt e gyümölcs tökéletesen magtalan, azaz képtelen az ivaros szaporodásra. 

A banán még a gyümölcsfélék közül is kirí a maga furcsaságával – kezdve azzal, hogy legtöbbjüknek még csak nem is rokona. A karibi folklórból ismert banánfa nem létezik, pontosabban nem fa, csupán afféle jó nagyra nőtt „gaz”. A képekről ismert áltörzsét valójában egymásra boruló levelei alakítják ki, és fürtvirágzata van neki, melynek nyomán szintén fürtökben hozza gyümölcsét.

A banán, abban a formájában, ahogy mi ismerjük, nem létezik a természetben. A manapság nagy előszeretettel fogyasztott banánfélék már háziasított és nemesített fajták; aszexuális alapon, sarjaztatással szaporodnak.

 

Banángenetika kezdőknek és haladóknak

A banánrajongó milliárdok alighanem el sem tudnák képzelni, hogy kedvenc csemegéjük majszolgatása közben magokat köpdössenek. Esetleg a szőlőevéshez hasonlóan itt is iskolák alakulhatnának ki a „kiköpni” vagy „lenyelni” irányzatok mentén. Pedig a banánmagok eltűnésének volt még egy további, sok szempontból kellemetlen hozadéka is. A kultúrbanán, rácáfolva az alakjához kapcsolódó képzetekre, képtelen az ivaros szaporodásra. Ezért a rengetegféle termesztett banán voltaképpen egy-egy közös ős kváziklónjának tekinthető.

A banán két vad alapverziója, a Musa acuminata és a Musa balbisiana bezzeg nem spórol a magokkal: előbbi Hátsó-Indiában (Mianmar, Thaiföld, Indokína, Malajzia), a Fülöp-szigeteken, az indonéz szigetvilágban és Új-Guineában, az utóbbi pedig egy Srí-Lankától és Dél-Indiától egészen Dél-Kínáig húzódó hatalmas, sarló alakú sávban honos.

A modern genetikai kutatások alapján azt mondhatjuk, hogy napjaink szép sárga, nyersen is ehető, édes banánjai legnagyobb mértékben a Musa acuminata örökítő anyagát hordozzák magukban. Vannak persze kivételek is, mint például a rendkívül finom ízű, vaníliás aromájú Blue Java, azaz a hawaii banán, amely az utóbbi genetikai hagyatékából őriz többet.

Az érett banánnak is van néhány különös sajátossága: például UV fényben fluoreszkál. Diszkóban jelentős sikereket arathatunk vele, már ha beengedik a bizti boyok. Szintén közismert viszonylag erős radioaktivitása, ami magas radioaktív káliumtartalmának köszönhető. Megijedni azért nem kell: sugárfertőzést nem kapunk tőle, de jellemző, hogy az atomszkepticizmustól érintetlen, „pro-nuki” szakértők és szervezetek gyakorta hivatkoznak a radioaktív banán egyenértékre. Hány banánnyi a radioaktivitás?

 

Vörös, sárga, zöld

A banán háziasítása jó 7000 évvel ezelőtt kezdődhetett meg azokon a területeken, ahol még ma is vadon él a Musa acuminata: az indonéz szigetvilágban, a mai Fülöp-szigeteken, Malajzia vagy Új-Guineában – a botanikusok többségi véleménye szerint leginkább ez utóbbi helyen. A banán diadalmenete azóta töretlen. Állítólag már a régi görögök is ismerték és termesztették Dél-Európában. Hamar eljutott Afrikába, Dél-Amerikába pedig a portugálok vitték el – legnagyobb exportőre ma Ecuador. 

Mi, buta északiak többnyire csak az édes, fehér húsú és – az etilénes érlelés után – sárga héjú banánt ismerjük, pedig van belőle zöld és vörös színű is. Ráadásul míg mi meghámozzuk, megesszük a húsát, a többit meg pazarló módon eldobjuk, délen sok helyen bőröstül megsütik, és azzal együtt fogyasztják bizonyos fajtáját. És ez még a jobbik eset.

Közép-Afrika számos országában ugyanis olyan nagy a banánfogyasztás, hogy komoly gondot okoz a naponta képződő rengeteg banánhulladék. Ennek hasznosítását segíthetné a sok-sok banánhéj, -levél és -szármaradék brikett formába sajtolása, ami szárítás után tüzelőanyagként szolgálhatna.

 

Big Mike tragikus halála és a Cavendish-puccs

Manapság egészen más típusú banánt nassolunk, mint akár fél évszázaddal ezelőtt, s ezt néhány igen csúnya növénybetegségnek köszönhetjük. A modern idők legnépszerűbb banánfajtáját Gros Michelnek hívták. 1820 körül fedezte fel magának a piac, s vagy száznegyven évig uralkodott, míg a világ nagyobb részéről ki nem iktatta a Panama-kórnak nevezett fuzáriumos gombabetegség, mely a 20. század elejétől kezdte irtani az ültetvényeket.

Teljesen azért nem pusztult ki, sőt a trópusok betegségtől érintetlen, rejtett zugaiban, így Honduras egyes részein még ma is termesztik. Legendák szólnak arról, hogy a Gros Michel (más néven Big Mike) sokkal finomabb volt, mint a ma népszerű, vietnami eredetű Cavendish-banán – ezt persze nem bizonyíthatjuk, de tudjuk: régen minden finomabb volt.

Az viszont biztos, hogy Big Mike tényleg nagyobb, héja pedig vastagabb volt a Cavendishnél, ami minden elődjénél és utódjánál könnyebben szállíthatóvá tette, elősegítve így a banán európai és észak-amerikai terjedését. A Big Mike-nál holmi ideális tárolási és érlelési hőmérsékletre sem kellett ügyelni – ezzel szemben a Cavendisht nem javallott 13 fok alatt tartani. Mint mindannyian tapasztaltuk, a hűtőben tárolt banán héja megbarnul – igaz, a szín nem minden.

De hiába a sok macera, most a Cavendish-banán is veszélybe került. A Panama-kór újabb verziója, egy módosult fuzáriumféle már megfertőzte az ültetvények jelentős részét. A betegség most is Ázsiából indult ki, s elődjéhez hasonlóan várhatóan körbejárja majd a Földet, hála a világkereskedelemnek és a monokultúrás banánültetvényeknek. Eközben az afrikai, sok helyen fő tápláléknak számító banánféléket a Black Sigatokának nevezett másik levélgombaféle pusztítja, melynek szaporodó fekete pöttyei egy idő után ellehetetlenítik a fotoszintézist.

A korábbi tapasztalatok szerint még 10-20 évig találkozhatunk a Cavendish-típusú banánnal az üzletek polcain – véssünk tehát az eszünkbe minden magunkba diktált banánt: az utód alighanem csekély mértékben fog hasonlítani az elődre. A lehetséges helyettest már most is gőzerővel keresik.

E folyamatban éppúgy szerepet kaphatnak a hagyományos fajtanemesítési, keresztezési módszerek, mint a modern molekuláris genetika: könnyen lehet, hogy az átmeneti győztest a biotechnológiának köszönhetjük majd. És valakinek ugye majd arról is gondoskodnia kell, hogy a, mondjuk, vörösesbarna vagy zöld felmenők szintén magtalan gyermeke szép sárga legyen, mint elődei.

 

A citrus, a citrom meg a citron

Amint citrusfélékről esik szó, korunk embere leginkább néhány kitüntetett, képzeletben máris hámozandó és facsarandó gyümölcsre gondol: citrom, narancs, esetleg lime, grapefruit meg mandarin, azt slussz. Pedig a ma fogyasztott citrusfélék köre ennél jóval szélesebb. Az említettek néhány eredeti, a felsorolásban nem szereplő citrusféle mesterséges keresztezésével jöttek létre, de akadnak szinte őseredeti fajták is.

Ilyen például a citron (Citrus medica), amely – rokonaitól, a citromtól vagy a narancstól eltérően – szinte nem tartalmaz húsos-leves részt, csak vastag fehér, szivacsos termőtestet. Ennek megfelelően a nem túl felhasználóbarát citron – melyet néha cédrátcitromnak neveznek – elsősorban nem táplálékként, hanem gyógyszerként szolgált. Húsával és préselt olajával tengeribetegséget, tüdő- és bélbetegségeket kúráltak, de használták a ruhamolyok elriasztására, továbbá vallási szertartásokhoz – mint például a zsidók szukkot idején. Amúgy az összes citrusféle villámgyorsan kereszteződik a másikkal, és hát – mint a legtöbb hasznos fajnál – itt is széleskörűen alkalmazzák az oltás népszerű és hatékony kertészeti módszerét, azaz egy másik citrusféle termőágát „forrasztják” a kiválasztott citrusfára. Azokból pedig mindig akadt elég.

Az ember beavatkozása előtt már vadon is megtermett a grapefruithoz hasonló ízű, ámde annál édesebb, nagyméretű, akár egy-két kilósra megnövő pomelo (Citrus maxima) a maláj szigetvilágban, a manapság jól ismert lime (Citrus aurantifolia) Dél-Ázsiában, a mandarin (Citrus reticulata) Kínában, és még néhány ritkább és kevésbé ismert ázsiai citrusféle. Minden további citrusféle ezekből alakult ki, amit sokszor a latin név tökéletesen jelez – még ha a gyümölcshöz vezető út homályba is vész.

A ma ismert citrom például a pomelo és a cédrátcitrom keresztezéséből jött létre, az édes narancs valószínűleg a mandarin és a pomelo zabigyereke, ez utóbbi és a pomelo kiházasítása pedig törvényszerűen vezetett a grapefruithoz. S ez még korántsem a vég: a ma termesztett citrusféle gyümölcsök száma lassan a százhoz közelít, legtöbbjükre még magyar név sincsen.

Egy típust azért már a hetvenes-nyolcvanas évek KGST-csereberéjében megismertünk: a zöldessárga héjú, erősen rostos szerkezetű, gerezdekre nem bontható, de préselve finom édes levet szolgáltató kubai narancsot. Ennek egyes vizsgálatok szerint kalcium-, magnézium-, sőt C-vitamintartalma 100 grammra vetítve jelentősen magasabb, mint a ma népszerű fajtáké. Ha tehát a citromos rekeszből egy, az addig ismerthez képest eltérő ízű és állagú, fűszeresebb illatú sárga gyümölcsöt sikerült hazavinnünk, akkor gyanakodhatunk, hogy egy másik citrusfélét kaptunk citrom helyett, és ezzel nem is feltétlenül jártunk rosszul.

 

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 24. számában

 

***
Tetszik a TudatosVásárló.hu és szívesen olvasod cikkeinket? Ez egy nonprofit oldal, a Tudatos Vásárlók Egyesülete tartja fenn. Minimális forrásaink vannak a működtetésre. Kérjük, hogy te is támogass bennünket, hogy több hasznos cikket publikálhassunk!
 
Oszd meg a cikket a facebookon! Klikkelj a cikk címe mellett!


  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében